Cannes: Francia iskoladráma nyerte az Arany Pálmát

A 61. cannes-i filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát a vetítések utolsó napján bemutatott realista iskoladráma, az Entre Les Murs (Falak közt) nyerte. 1987 óta ez az első eset, hogy a fesztivál fődíját francia film kapta. Díjazták még többek közt Benicio Del Torót, a Dardenne testvéreket, Catherine Deneuve-öt és Clint Eastwoodot is.

Az idei cannes-i filmfesztivál érezhetően két szakaszra tagolódott: az első héten mind a versenyprogramban, mind azon kívül sok nagyon magas minőségű filmet mutattak be, a második héten viszont egymást érték a csalódások és be nem váltott ígéretek. Utolsó pillanatban, szombaton került bemutatásra a film, ami mégis pozitív végkicsengést adott a fesztiválnak: Laurent Cantet Entre Les Murs (Falak közt / The Class) című, egy párizsi általános iskolában játszódó, amatőrökkel forgatott drámája a kritikusok körében egyöntetű tetszést aratott. A fesztivált záró vasárnap esti gálán kiderült, a Sean Penn-vezette zsűri véleménye egybecsengett az újságírókéval: Robert De Niro Cantet-nek adta át a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát.

A zsűri nagydíját Matteo Garrone Gomorra című, a dél-olaszországi szervezett bűnözésről szóló alkotása nyerte, a zsűri díját pedig Paolo Sorrentino Giulio Andreotti életét feldolgozó filmje, az Il Divo kapta. A legjobb rendezés díját a Messze és a Climates rendezője, a török Nuri Bilge Ceylan vihette haza Üc Maymun (Három majom) című családi drámájáért. Cannes nem tudja nem imádni a Dardenne testvéreket: a már kétszeres Arany Pálmás alkotóknak ezúttal a legjobb forgatókönyv díját juttatták a Le Silence de Lorná-ért (Lorna hallgatása).

A legjobb színésznő díját Sandra Corveloni kapta Walter Salles/Daniela Thomas Linha de Passe című filmjében nyújtott alakításáért. A legjobb színész a Steven Soderbergh hatalmas csalódást okozó Che-jében Che Guevarát megformáló Benicio Del Toro lett, aki valóban az egyetlen jó dolog a teljesen célt tévesztett filmben.

Benicio Del Toro, Catherine Deneuve és Robert De Niro a díjátadón

A legjobb első filmnek járó Caméra d'Or kitüntetettjét a teljes hivatalos programból választják, ezúttal Steve McQueen Un Certain Regard szekcióban bemutatott Hunger című megrázó IRA-drámájára esett a választás, emellett különdíjat kapott az orosz Valeria Gaia Germanica Everybody Dies but Me című alkotása. A legjobb rövidfilm a román Marian Crisan Megatron-ja lett, különdíjat ebben a kategóriában Julius Avery kapott a Jerrycan-ért.

Catherine Deneuve és Clint Eastwood munkásságát életműdíjjal ismerték el.

Az Un Certain Regard szekció díjait már tegnap átadták. A Fatih Akin vezette-zsűri a szokásos kettő helyett öt díjat ítélt oda. A fődíjat az elsőfilmes Szergej Dortszevoj kapta Tulpan című alkotásáért, a zsűri díját pedig Kurosawa Kiyoshi Tokyo Sonatá-jának ítélték. A "szívtipró-díj" a Wolke 9-nél landolt, a "Kiütéses győzelem" a Tyson című dokumentumfilmet illette meg, a "Remény díja" pedig a Johnny Mad Dog-hoz került.

Mint arról tegnap este már beszámoltunk, a nemzetközi filmkritikusok FIPRESCI-díját Mundruczó Kornél Deltá-ja kapta. Itt nézhetsz fotókat a premierről.

+ + +

Legjobb film

Bujdosó Bori: Mundruczó Kornél Deltá-ját már méltattam a Filmszemlés bemutatót követően, ezért (valamint azért, mert nekem egy fokkal jobban tetszett a szemlés verzió, mint a Cannes-ban bemutatott végső változat, amiben szerintem túl kevés delta maradt) a fesztivál másik olyan filmjét emelném ki, amely nem csak jó volt, hanem érzelmileg is megérintett: a Wolke 9-et (Kilences felhő) Andreas Dresentől. A lényegében háromszereplős, javarészt két lakásbelsőben játszódó realista dráma főhőse egy hatvanas nő (Ursula Werner), aki férje (Horst Rehberg) legnagyobb kétségbeesésére és saját magát is meglepve házasságtörő viszonyt kezd egy hetvenes özvegyemberrel (Horst Westphal). Életszerű dialógusok, hiúságtól mentes (petyhüdt végtagokat és szétfolyó melleket is felvonultató) alakítások és egy olyan halálpontos, szívbemarkoló jelenet, amin nem lehet nem sírva fakadni.

Horst Rehberg és Ursula Werner a Wolke 9 című filmben

Onozó Róbert: Két film ragadott meg idén legjobban; a német Wolke 9 és a francia Entre les murs. Előbbi arról szól, hogy egy hatvanas néni hogyan változik zavarodott tinivé egy nem várt szerelem hatására, utóbbi pedig egy párizsi külvárosi iskola mindennapjairól. Mindkét film valós problémákat ragad meg ésszel és szívvel; szórakoztatóak, elgondolkodtatóak és őszinték - ennyi lazán levesz a lábamról a rengeteg művészieskedő altató között.

Varga Ferenc: Az idei fesztiválon a megszokottnál több nagyon jó filmet láttam, de egyik sem érte el nálam azt az átütő hatást, ami miatt a vetítés után begőzőlve magyarázok össze-vissza a mozipartneremnek, azt sem tudom, hol vagyok, és majdnem egy arra járó kocsi elé lépek. Ha egyet kéne választani, akkor az Il Divo című Andreotti-film mellett tenném le a garast, bár korábban bevallottam, hogy nem sokmindent értettem belőle, mégis olyan fantasztikus audióvizuális élményt nyújtott, amit bármikor szívesen újra átélnék. Különben is, egy olyan filmet, ami Cassius Toop Toop-jával indul és végefőcíme alá pedig a Da Da Dá-t teszik, csak imádni lehet.

Legjobb férfi alakítás

Bujdosó Bori: Dragos Bucurt, a Rendezők kéthete elnevezésű szekcióban bemutatott Boogie címszereplőjét egyáltalán nem kellemes élmény 100 percen át nézni: már a tekintete is korlátoltságról árulkodik, a tetteiről nem is beszélve. Egy meglehetősen egyszerű hímről van szó, akinek fontos, hogy menő kocsija árulkodjon szakmai sikereiről, felesége kiszolgálja és amúgy fogja be a száját, gyereke szót fogadjon és amúgy fogja be a száját. Radu Muntean (Jelszó: A papír kékre vált) filmje az elviselhetetlenséget súrolóan életszerű, a dialógusok éppen olyan banálisak, mint a valóságban, a történések minden drámaiságtól mentesek, a közönség annyit kap, hogy nézheti, ahogy ez az antipatikus, kisstílű figura éli/elcseszi az átlagos életét. Hogy Bucur egy pillanatra sem esik ki ebből, zsenialitással határos.

Michael Fassbender a Hunger című filmben

Onozó Róbert: Az Entre les murs fiatal tanárát megformáló Francois Begaudeau alakítását találtam a versenyprogram legjobbjának, de mivel ezt a filmet már méltattam a legjobb film kategóriájában, inkább az Un Certain Regard szekció nyitófilmjének választott, megdöbbentő Hunger főszereplőjét, Michael Fassbendert emelném ki. A huszonakárhány kiló leadása már önmagában is hatalmas teljesítmény, de az ír függetlenség emblematikus alakjának választott Bobby Sands bőrében Fassbender minden percben izgalmas, karizmatikus és meggyőző. Ha született leendő sztár idén Cannes-ban, akkor ő az.

Legjobb női alakítás

Bujdosó Bori: A Dardenne testvérek kutatómunkája meghozta gyümölcsét: a Le Silence de Lorná-hoz rátaláltak a koszovói születésű, tehetséges és elbűvölő Arta Dobroshira. A belgiumi albán bevándorlót játszó fiatal színésznőnek nem volt könnyű dolga, két hónap alatt kellett megtanulnia franciául a szerephez. Dobroshi minden pillanatban hitelesen formálja meg a lélektanilag nagy utat bejáró Lornát, ugyanúgy elhisszük a film elején kiszolgáltatott és közben minden erkölcstől mentes, haszonelvű lényként és a végén, amikor majdnem pszichotikus állapotban vezekel bűnéért.

Arta Dobroshi a Le Silence de Lorna című filmben

Onozó Róbert: Nagyon jó év volt az idei a női alakítások szempontjából; rizikós és nehéz szerepeket oldott meg Arta Dobroshi (Le silence de Lorna), Martina Gusman (Leonera), Hatice Aslan (Üc Maymun) és Angelina Jolie (Changeling) is, de végül azért választottam Penelope Cruzt (Vicky Cristina Barcelona), mert ő volt az, aki Woody Allen újabb lagymatag filmjét minden feltűnésekor bearanyozta. Úgy éreztem, hogy a spanyol színésznő minden munkájában egyre erőteljesebb, egyre szebb és (Javier Bardemmel egyetemben) egy jobb filmet érdemeltek volna Woodytól.

Varga Ferenc: Igazán nemes dolognak tartom, hogy Ellen Page a Juno hatalmas kritikai- és közönségsikere után nem obszcén gázsiért vállalt el valami agyatlan szuperprodukciót, hanem egy kiskölcségvetésű belga realista drámában áldozott a művészet oltárán. Page-ről már korábban is sejthettük, hogy nagy rajongója a Dardenne fivérek munkásságának (elég csak a piros kapucnis kardigánjára gondolni a Cukorfalat-ból, ami egyértelmű utalás a Rosettá-ra), így nem meglepő, hogy mindent beleadott a Le Silence de Lorna címszerepének megformálásakor. Egy gyönyörűen modulált, leheletfinom alakítást kapunk a tehetséges amerikai színésznőtől, akinek ráadásul a szerep kedvéért meg kellett tanulni albán akcentussal beszélni a francia nyelvet. (Bujdosó Bori kolléganőm az imént felvilágosított, hogy nem is Ellen Page játszott abban a filmben, hanem valami ismeretlen koszovói színésznő, aki csak nagyon hasonlít Ellen Page-re. Mindegy, akkor meg ő volt ügyes.)

Legnagyobb csalódás

Bujdosó Bori: Steven Soderbergh munkássága meglehetősen egyenetlen, vannak kiváló és kevésbé sikerült filmjei, de a 4 és fél órás Che nem tartozik egyik kategóriába sem. Ez a valami, ami egy Che Guevaráról szóló életrajzi film akart lenni, nem csak botrányosan rossz, hanem Soderbergh elmeállapotával kapcsolatban is kérdéseket vet fel. A néző persze csak találgathat, hogy miért siklott ennyire félre a produkció, könnyen lehet, hogy mint annyi más esetben, most is a túl hosszú érlelési idő a problémák gyökere. A rendező, aki éveken keresztül foglalkozott a témával, teljesen elvesztette az arányérzékét, a forgatáskor már egyáltalán nem látta objektíven, hogy mi a fontos és mi nem az, hogy hogyan kell a nézőt bevonni és figyelmét - főleg ilyen hosszú ideig! - lekötni. A legszomorúbb az, hogy Soderbergh az első pillanattól az utolsóig rossz helyen keresgél, ha a nézhetetlen hosszúságú filmből egy másfél órásat vágnának, akkor sem lenne jó.

Benicio Del Toro a Che című filmben

Onozó Róbert: Egyértelműen Steven Soderbergh Che-je - külön kritikában már kifejtettem a problémáimat ezzel a grandiózus mellélövéssel kapcsolatban, és kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a 4 és fél órás félkész katyvasz sorsa ezek után. Tippem, hogy év végére összenyiszálnak belőle kétórányi alámondásos történelemórát, amit nyomhatnak (főleg Benicio Del Torót a főszereplői kategóriában) Oscarért.

Varga Ferenc: Miért nem Tóth Orsi kapta a legjobb színésznőnek járó díjat?! Miért nem játszott egy Cure-számot sem a dj a Delta-partin?! Miért nem tudott Steven Soderbergh rászánni még mondjuk két és fél órát Che Guevara afrikai kalandjainak részletes bemutatására is?!

Legemlékezetesebb pillanat

Bujdosó Bori: Cannes az újságírók számára leginkább korai kelést, az egészséges napi mennyiségnél lényegesen több film befogadását, rengeteg sorbaállást és tülekedést jelent. A pompából és ragyogásból nekünk csak akkor jut ki egy kicsi, ha nagy nehezen vagy szerencsével sikerül belépőt szereznünk valamelyik vörös szőnyeges vetítésre vagy partyra. Ezért is volt különleges élmény a Delta premierbulija, amit olyan helyszínen tartottak, amit egyszeri halandó általában csak a Beverly Hills 90210-hez vagy a Narancsvidék-hez hasonló tévésorozatokban lát. A hatalmas, kicsit labirintusszerű lépcsőzetes kert a Cannes fölé emelkedő hegy oldalában terül el, így a kivilágított fák közt zajló őrületes tánc közben a Földközi-tengeren billegő jachtokra láttunk rá. A buli tetőpontján Lajkó Félix beállt a DJ mellé a potmétereket tekergetni, Mundruczó Kornél pedig megvált fekete ingétől és atlétatrikóban (mégiscsak magyar rendező!) tombolt a zenére.

Molnár Dániel, Lajkó Félix és Mundruczó Kornél a Delta-bulin

Onozó Róbert: Ha az ember négy és fél órán keresztül kénytelen nézni egy kedvelt rendezője abszolút mélyrepülését, akkor eleve türelmetlenebb az ellenvéleményt megformálókkal. Talán ezért förmedt ránk egy francia újságírónő a Che vetítése után, miszerint semmit sem tudunk az életről, ha nem tetszett ez a film. Apró szóváltás után a David Lynch-filmbe illő hölgy elbújt egy virág mögé és ellenséges tekintettel figyelte hogyan tárgyaljuk ki csalódásunkat. Végül legnagyobb derültségünkre visszatért, és újabb elszánt, személyeskedő védőbeszédbe kezdett rémes angolsággal. Fergeteges műsorának csak rovatvezetőnk erélyes fellépése ("Go away, crazy lady!") vetett véget.

Varga Ferenc: Itthon a filmes bulik általában borzalmasan szoktak elsülni, mert mindenki azzal van elfoglalva, hogy szúrós szemmel vizslassa a másikat, csak az áskálódás meg a siránkozás megy, hogy bezzeg XY mire föl kapott annyi normatív támogatást az MMK-tól. A Delta cannes-i buliján ezzel szemben végig iszonyatjó volt a hangulat, annyi adrenalin és endorfin szabadult fel a szervezetünkben, hogy még napokkal később is elégedetten vigyorogtunk. Korábban már részletesen ecseteltem az élményt, de azért utoljára még egyszer megdícsérem szórakoztató tevékenységéért Molnár Dániel lemezlovast, aki volt annyira önzetlen, hogy nem obskurus számok white label remixeivel próbálta ízlésre nevelni a népet, hanem olyan zenéket játszott, amiket mindenki ismert és szeretett. Azért egy Just Like Heaven még belefért volna.

+ + +

Az [origo] filmklub stábjának értékelése a versenyben és az egyéb szekciókban szereplő filmekről: (*: rettenetes, *****: kihagyhatatlan, X: nem látta)

	Bujdosó Bori	Onozó Róbert	Varga Ferenc
Versenyfilmek
Blindness	**	***	X
Three Monkeys	****	****	X
Le Silence De Lorna	****	***	****
Il Divo	X	X	****
Un Conte de Noel	***	***	****
Changeling	X	****	****
Adoration	***	**	*
Waltz With Bashir	*	**	X
La Frontiere De L'Aube	**	*	**
Synecdoche, New York	***	***	**
La Mujer Sin Cabeza	*	*	X
Serbis	*	*	*
Delta	*****	***	**
Leonera	****	****	X
Che	*	*	*
Two Lovers	**	****	****
Palermo Shooting	*	X	X
Entre les Murs	****	*****	X
Egyéb bemutatók
Tokyo!	***	**	X
Boogie	****	X	X
Vicky Cristina Barcelona	****	**	X
Tokyo Sonata	****	X	****
Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull	**	X	***
Wolke 9	*****	*****	***
Ashes of Time Redux	***	X	***
Roman Polanski: Wanted and Desired	****	****	****
Chelsea on the Rocks	***	X	***
Kung-Fu Panda	X	***	X
Sanguepazzo	X	X	**
Hunger	X	****	X
Afterschool	X	*	X
Versailles	X	*	**
Home	X	****	X
Surveillance	X	X	****