Cannes: Dardenne-ék lazulnak

A keményvonalas Dardenne-rajongók (kíváncsi lennék, Magyarországon hányan vannak) lehet, hogy ráncolják majd a szemöldöküket a belga fivérek új filmjén, a Le Silence de Lorná-n (Lorna hallgatása), mert a rendezők kicsit fellazították saját filmkészítési szabályaikat és - részben pont emiatt - a film nem zseniális, mint a Rosetta vagy A gyermek, egyszerűen csak nagyon jó. A drámába szokás szerint minden bevezetés és magyarázat nélkül csöppenünk bele, egy rövid fekete hajú, törékeny, feszült lányt (a koszovói Arta Dobroshi) követünk, és fokozatosan áll össze a kép: Lorna albán bevándorló Belgiumban, aki a drogfüggő Claudy-val (Jérémie Renier A gyermek-ből) kötött névházassága révén most szerezte meg a belga állampolgárságot. Az üzlet egy Fabio (Fabrizio Rongione) nevű maffiózó segítségével jött létre, aki azt tervezi, hogy egy véletlennek álcázott túladagolással hamarosan megszabadul Claudy-tól, hogy Lorna újra férjhez mehessen, ezúttal egy pénzes oroszhoz, aki jó árat fizetne a belga állampolgárságért.Jérémie Renier, Luc Dardenne, Arta Dobroshi, Jean-Pierre Dardenne és Fabrizio Rongione a film cannes-i díszbemutatójánA legszembetűnőbb különbség a korábbi Dardenne-filmek és e között, hogy a kamera most nem tapad olyan kérlelhetetlenül a főhősre, mint szokott, kicsit hátrább húzódik, nyugodtabban mozog, és ettől lélegzethez jut Lorna és a néző is. A sajtótájékoztatón a testvérek el is mondták, hogy most nem akartak annyira belemerülni a főhős energiájába, mint előző filmjeikben, hanem távolabbról, a körülötte levő férfiakkal (akik közül még nem említettem Lorna szerelmét, Sokolt - Alban Ukaj) interakcióban akarták megfigyelni őt. Ez a viszonylag kicsinek tűnő különbség hatalmas változást eredményez a film érzelmi hatásában, nincs az a fojtogató valóságérzet, amit a Dardenne-eknél megszoktunk, Lorna embertelenségét, majd hatalmas lélektani áldozattal járó erkölcsi ébredését sokkal könnyebb végignézni, mint a Renier által megformált figuráét A gyermek-ben. A gyomorszájba rúgás elmaradása valamivel fogyaszthatóbb, könnyebb darabbá teszi a filmet, de ez inkább a régi rajongókat idegenítheti el, nem valószínű, hogy sokan megnéznék, akik amúgy nem ülnének be egy Dardenne-filmre. Ami viszont vitathatatlan érdeme a testvéreknek, az a kiváló (egyébként megjelenésében erősen Ellen Page-re emlékeztető) Arta Dobroshi felfedezése, aki tökéletes természetességgel, ragyogóan formálja meg a főhősnőt. Még hallani fogunk róla.