Arany Pálmák nyomában

Hatvanegy éves a cannes-i filmfesztivál. A nyugdíjas kor küszöbén azonban nyoma sincs a fáradtságnak vagy a múltba révedésnek - szerdától újra ontja magából a jobbnál jobb filmeket a francia tengerpart mozis Mekkája. Folyamatos helyszíni tudósításunk megkezdése előtt itt az ideje egy kis megemlékezésnek; ha mind a 61 évet nem is tudjuk egyszerre áttekinteni, az utolsó két évtized sikerei, díjazottjai, botrányai és bukásai egy csokorba szedve garantáltan becsempészik a Riviéra csillogását a dolgozószobába.

1991 - "A nők éve"

Az eddigi legfantáziátlanabb fesztiválposztert remek versenyprogram kompenzálta, ezért óriási meglepetés is volt, hogy a főbb díjak közül három is (Arany Pálma, legjobb rendező, legjobb férfi alakítás) egyedülálló módon a Coen testvérek Hollywoodi lidércnyomás-ának jutott, Lars Von Trier remekművét (Európa) pedig két különdíjjal engesztelték. A fesztivál legnagyobb felfedezettjei azonban Emmanuelle Béart (a nagydíjas A szép bajkeverő-ből) és a legjobb színésznő díjával kitüntetett Irene Jacob (Veronika kettős élete) lettek. A legmenőbb versenyen kívüli vetítés a botrányos, kúpcickós Blonde Ambition turnét megörökítő Madonna-dokumentumfilm lett (Egy ágyban Madonnával), a vitathatatlan fénykorát élő poplegenda személyes jelenlétével. A ráadás pedig két feminista ikonná lett háziasszony - máig nem érti senki, hogy a zárófilmnek választott, szenzációsan jó Thelma és Louise hogy maradhatott ki a versenyprogramból.

Arany Pálma: Hollywoodi lidércnyomás (Coen testvérek)

A legnagyobb dobás: Európa (Lars Von Trier)

+ + +

1992 - "A femme fatale éve"

A merész hollywoodi nyitófilm (Elemi ösztön) a fesztivál teljes idejére elegendő csámcsognivalót adott a sajtónak, Sharon Stone személyében pedig újjászületett az Európában Marlene Dietrich óta hiányolt jéghideg, nőstényördög szexbálvány. Stone sajnos azóta is diadalmas puncivillantásából próbál megélni és máig előszeretettel pávázik a cannes-i vörös szőnyegen az eltűnt idők dicsőségének nyomában. Hasonlóan gyakori vendég Quentin Tarantino is, 92-ben egy éjféli vetítésen lehetett elcsípni a Sundance-t már megjárt Kutyaszorítóban-t. Hollywoodot a királyi párként viselkedő Tom Cruise és Nicole Kidman duó képviselte (versenyen kívüli zárófilm volt a röhejes Túl az Óperencián), de sokkal jobban lehetett szórakozni Robert Altman álomgyár-szatíráján (A játékos), melynek főszereplője, Tim Robbins rendezőként is bemutatkozott (Bob Roberts). A Szellem a házban győzelmét prognosztizáló előrejelzések hamisnak bizonyultak, hiszen Cannes továbbra is Ingmar Bergman bűvöletében élt; az élő legenda szülei házasságáról írt forgatókönyvét jutalmazták Arany Pálmával, ezzel azt a bizarr helyzetet eredményezve, hogy Bille August 2-0 arányban lekörözi példaképét cannes-i fődíjak terén.

Arany Pálma: Legjobb szándékok (Bille August)

A legnagyobb dobás: Elemi ösztön (Paul Verhoeven)

+ + +

1993 - "Az elsők éve"

A házigazdák végre újabb gall sikernek örvendezhettek, 1993 egyik legnagyobb közönségkedvence a Catherine Deneuve és Daniel Auteuil (valamint Chiara Mastroianni - Marcello M. és Deneuve lánya - első szerepében) főszereplésével készült Legkedvesebb évszakom, amit a zsűri viszont "túl franciának" talált a díjazáshoz és inkább a briteknek (David Thewlis a Mezítelenül főszerepéért) illetve az örök kedvenc Wendersnek dobott egy-egy vitatott díjat. Wenders kvázi-folytatása a Berlin fölött az ég-hez (Távol és mégis közel) egyébként is felvetette a kérdést, hogy egy-egy Arany Pálma tulajdonos már pusztán a neve miatt, akár ilyen gyenge filmmel is bekerülhet a versenyprogramba (ebben az évben ez igaz Soderbergh A hegyek ura című filmjére is) - ez a tendencia később megváltozott. A hollywoodi sztárok nevében Sylvester Stallone ünnepeltette magát a még versenyprogramon kívül is kissé képtelen választásnak tűnő Cliffhanger-rel, de végső soron két első győzelemre fogunk emlékezni ebből az évből: elsőként nyert kínai film cannes-i fődíjat (mára minden fesztiválon megkerülhetetlen tényezők) és leginkább először nyert női rendező Arany Pálmát. Jane Campion és Holly Hunter diadalmenete innentől egy évig rendületlenül tartott, és minden valamirevaló díjat besöpörtek.

Arany Pálma:A zongoralecke (Jane Campion), Isten veled ágyasom! (Chen Kaige)

A legnagyobb dobás:A zongoralecke (Jane Campion)

+ + +

1994 - "Tarantino éve"

Egy remek, gyakran emlegetett év. A zsűri elnöklését nem is egy, hanem mindjárt két hatalmas legenda, Cllint Eastwood és Catherine Deneuve látja el, nekik köszönheti a cannes-i filmfesztivál, hogy a huszonegyedik században is friss, modern és releváns döntéseket hozó intézménynek számít. Hiába volt versenyben a csodálatos Három Szín: Piros (a trilógia három darabját igazságosan elosztották az európai fesztiválokon: a Kék fődíjat nyert Velencében, a Fehér rendezői trófeát Berlinben, a Piros pedig jól hoppon maradt Cannes-ban), az ellenállhatatlanul bájos Csalóka napfény (a zsűri nagydíjával kárpótolták) és a franciák évek óta legerősebb nevezése, a Margó királyné (mindenki a címszereplő Isabelle Adjanit jósolta a színésznői díj favoritjának, meglepetésre ugyanebből a filmből a kígyóképű Medici Katalint megformáló Virna Lisi diadalmaskodott), a kilencvenes évek legfontosabb és talán legjobb kultfilmje, a Ponyvaregény nyerte az Arany Pálmát. Ez az előremutató döntés Cannes szülöttjének kötelezte le Tarantinót, aki tavaly a Halálbiztos-sal (egy vitatott lépés) tért vissza a versenyprogramba.

Arany Pálma: Ponyvaregény (Quentin Tarantino)

A legnagyobb dobás: Ponyvaregény (Quentin Tarantino)