Arany Pálmák nyomában

Hatvanegy éves a cannes-i filmfesztivál. A nyugdíjas kor küszöbén azonban nyoma sincs a fáradtságnak vagy a múltba révedésnek - szerdától újra ontja magából a jobbnál jobb filmeket a francia tengerpart mozis Mekkája. Folyamatos helyszíni tudósításunk megkezdése előtt itt az ideje egy kis megemlékezésnek; ha mind a 61 évet nem is tudjuk egyszerre áttekinteni, az utolsó két évtized sikerei, díjazottjai, botrányai és bukásai egy csokorba szedve garantáltan becsempészik a Riviéra csillogását a dolgozószobába.

1995 - "A hanyatlás éve"

Az előző évi parádés felhozatalhoz képest letaglózó volt a 95-ös versenyprogram, amelyhez rémségesen csúnya fesztiválposzter is párosult. Kivétel a mindössze 27 éves Matthieu Kassovitz erőteljes bemutatkozása (A gyűlölet) és a hasonlóan sokkoló Kölykök Larry Clarktól. Bukott viszont a Delicatessen-nel befutott Jean-Pierre Jeunet sötét víziója, az Elveszett gyermekek városa, az Arany Pálmáért pedig két nézőbüntető eposz versengett: Theo Angelopoulosz (Odüsszeusz tekintete) dúlt-fútt amikor "mindössze" a zsűri nagydíját vehette át (köszönőbeszéde: "Ha ezt kapom Önöktől, akkor nincs mit mondanom." - három év múlva kárpótolták), míg Emir Kusturica másodjára is a fődíjjal távozott, ezúttal sokkal kevésbé megérdemelten. Az év sztárja Johnny Depp, aki az Ed Wood és a Halott ember főszereplőjeként is bizonyította, hogy nem áll szándékában hollywoodi matinébálványnak állni (hogy változnak az idők...), a legjobb amerikai filmek viszont érdekes módon versenyen kívülre szorultak, pedig móresre taníthatták volna a balkáni busongókat a Közönséges bűnözők, a gitártokkal tüzelő Banderas (Desperado), vagy Nicole Kidman legviccesebb szerepével, a Majd megdöglik érté-vel.

Arany Pálma: Underground (Emir Kusturica)

A legnagyobb dobás: A gyűlölet (Matthieu Kassovitz)

+ + +

1996 - "A neorealizmus éve"

Lars Von Trier legjobb filmjét (Hullámtörés) csak egy hasonlóan ultrarealista és női főszereplőjének "tour de force"-alakítására építő dráma üthette el a legfontosabb díjaktól (Titkok és hazugságok - Arany Pálma, legjobb női alakítás), a szentté prostituálódó naiva történetének így a zsűri nagydíja jutott. Érdekes, hogy ez a két alapvetően rétegfilmnek minősülő alkotás dominálta az év összes díjátadóját ebben az évben, kiegészülve a Coen-testvérek Fargó-jával, ami legjobb rendezői díjjal indult világhódító útra Cannes-ból. Radikálisnak számított a Karambol-nak juttatott különdíj, ám szentimentális döntés született a férfiak mezőnyében, amikor a francia Esőember, az És a nyolcadik napon... sztárját (Daniel Auteuil) és Down-kóros társszereplőjét tüntették ki. A fesztivál legnagyobb felfedezettjei versenyen kívül mutatkoztak be: Liv Tyler mindenkit elbűvölt Bertolucci Lopott szépség-ének főszerepében, a brit Trainspotting Ewan McGregorja pedig a kult-örökkévalóságot célozta be. Magyar sikernek is örülhettünk a rövidfilmek között: Iványi Marcell Arany Pálmát nyert a Szél-lel.

Arany Pálma: Titkok és hazugságok (Mike Leigh)

A legnagyobb dobás: Trainspotting (Danny Boyle)

+ + +

1997 - "A jubileum éve"

A fél évszázados fesztivál sokatmondóan a francia mozi csodagyerekének első hollywoodi kirándulásával nyitott, az újszerű sci-fi komédiánál (Az ötödik elem) már csak a Besson oldalán szinte félmeztelenül felvonuló Milla Jovovich kapott elismerőbb pillantásokat. Hasonlóan feledhetetlen kép az 50 év Arany Pálmás rendezőinek felvonulása, a tiszteletbeli Pálmák Pálmája díjat pedig a furcsamód mellőzött Ingmar Bergman kapta, aki időközben visszavonult a rendezéstől és a kitüntetés átvételére Liv Ulmannal közös lányukat, Linn Bergmant küldte. A hivatalos szelekciót 97-ben színész-rendezők (Gary Oldman - Éhkoppon, Johnny Depp - A halál ára + versenyen kívül Eastwood - Államérdek, Branagh - Hamlet) dominálták, melyek közül a Brando szereplésével készült Depp-rendezést várták a legtöbben, de az is ugyanúgy közepes fogadtatásban részesült, mint a többi. Isabelle Adjani zsűrije a nagyágyúk (Wong Kar-Wai, Egoyan, Haneke) jelenléte ellenére igen érdekes döntést hozott: a holtversenyes fődíjasokról azóta se nagyon hallott senki, bár A cseresznye íze című lírai hangulatú iráni darabot párszáz magyar néző megtekintette annak idején, amit a japán Unagi (Angolna) már nem mondhat el magáról.

Arany Pálma: Unagi (Shohei Imamura), A cseresznye íze (Abbas Kiarostami)

A legnagyobb dobás: Furcsa játék (Michael Haneke)

+ + +

1998 - "A dogma éve"

Talán saját Oscaros sérelmei is szerepet játszhattak abban, hogy Martin Scorsese (Cannes-ra igazán nem lehet panasza; már 1976-ban elnyerte az Arany Pálmát a Taxisofőr-rel) a három évvel korábban kifakadt görög maestrónak, Angelopoulosnak - és ezúttal sem sokkal izgalmasabb új eposzának ítélte a fődíjat. Kár ezért az unalmas kárpótlás-jellegű döntésért, hiszen ebben az évben mutatkozott be a filmvilágnak a Dániából származó Dogma-mozgalom két teljességgel különböző művel. Thomas Vinterberg pokoli családi összejövetelét (Születésnap) lényegesen jobban fogadta a közönség (és a zsűri is - különdíjjal jutalmazták), mint azt, hogy a mozgalom szülőatyjaként ismert, visszatérő cannes-i vendég Lars Von Trier hogyan feszegeti a nézhetőség határait (Idióták). Annyit mindenesetre mindenki felismert, hogy egy izgalmas új kezdeményezés debütált a francia Riviérán. A versenyprogram legszebb filmje az Élet, amiről az angyalok álmodnak (két főszereplőnője a legjobb női alakítások kitüntetésében részesült), a legnépszerűbb pedig Az élet szép volt, ami meg sem állt háromnegyed évvel később az Oscar-pódiumig. Ha filmtörténeti jelentőségű pillanatnak minősítjük Beningni Oscaros székugrálását, akkor azt se feledjük, hogy az olasz bohóc Cannes-ban is emlékezetes műsort csapott: a nagydíj átvételekor térdre borult a zsűrielnök Scorsese előtt.

Arany Pálma: Az örökkévalóság meg egy nap (Theo Angelopoulos)

A legnagyobb dobás: Élet, amiről az angyalok álmodnak (Erick Zonca)