Arany Pálmák nyomában

Hatvanegy éves a cannes-i filmfesztivál. A nyugdíjas kor küszöbén azonban nyoma sincs a fáradtságnak vagy a múltba révedésnek - szerdától újra ontja magából a jobbnál jobb filmeket a francia tengerpart mozis Mekkája. Folyamatos helyszíni tudósításunk megkezdése előtt itt az ideje egy kis megemlékezésnek; ha mind a 61 évet nem is tudjuk egyszerre áttekinteni, az utolsó két évtized sikerei, díjazottjai, botrányai és bukásai egy csokorba szedve garantáltan becsempészik a Riviéra csillogását a dolgozószobába.

1999 - "A tévedések éve"

Cannes csillagok nélkül - eként bélyegezték meg az évezred utolsó fesztiválját, ezzel egyrészt a sztárok, másrészt pedig az időszak legjobban várt világpremierjének (a második Csillagok háborúja-trilógia kezdő epizódja) távolmaradására utalva. Sem a versenyprogram, sem Cronenberg zsűrijének döntései nem próbálták kiköszörülni ezt a csorbát. A néhány jelenlevő rendezőóriás nem épp legnagyobb művével érkezett (Greenaway - 8 és 1/2 nő, Egoyan - Felícia utazása és a David Lynch életművében igencsak zárójelet érdemlő The Straight Story-ról ne is beszéljünk), a franciák reménységét, a Pola X-et pedig egyszerűen utálta a közönség. A mezőnyből egyedül Pedro Almodóvar érzékeny és intelligens remekműve, a Mindent anyámról magaslott ki és minden jel arra utalt, hogy tarolni fog. Nem így lett. Az Arany Pálmát az utolsó pillanatban, szinte észrevétlenül vetített Rosetta nyerte (ezzel feltéve Belgiumot a filmvilág térképére), Bruno Dumont rémséges Emberiség-e pedig három fontos díjat is lenyúlt (a zsűri nagydíja, legjobb női- és férfi alakítás). Az év többi filmes díjkiosztója nem győzte orvosolni a hibákat és szobrokkal elhalmozni Almodóvart.

Arany Pálma: Rosetta (Dardenne testvérek)

A legnagyobb dobás: Mindent anyámról (Pedro Almodóvar)

+ + +

2000 - "A Távol-Kelet éve"

Már önmagában jelzésértékű, hogy a hivatalos versenyprogramban hat távol-keleti rendező műve kapott helyet (a japán Aoyama Shinji - Eureka, a dél-koreai Im Kwon-Taek Chunhyang, a japán Oshima Nagisa - Tabu, kínai Jiang Wen - Guizi lai le, a hongkongi Wong Kar-wai - Szerelemre hangolva, a tajvani Edward Yang - Yi Yi), és ez a tendencia seperc alatt uralkodóvá lett az új évezredben. Nem véletlen, hogy minden idők legsikeresebb ázsiai exportfilmjét, a Tigris és sárkány-t is ezen a fesztiválon mutatták be versenyen kívül. Sztárrendező is született Wong Kar-Wai személyében (tavalyelőtt zsűrielnök is volt, tavaly pedig első angol nyelvű filmje volt a 60. fesztivál nyitóattrakciója), de sajnos Luc Besson zsűrije elmulasztotta a kiváló alkalmat, hogy Arany Pálmával koronázza meg csodálatosan érzéki szerelmesfilmjét (Szerelemre hangolva), csak Tony Leung alakítását tüntették ki. Hollywoodot és az amerikai függetleneket a Coen-testvérek első szupersztárral (George Clooney) dúsított filmje, az Ó testvér, merre visz az utad! képviselte, de a rendezvény legragyogóbb csillaga egy izlandi dalos csodabogár, Björk volt, aki méltán nyerte el a legjobb színésznő díját. Az viszont, hogy a Táncos a sötétben az Arany Pálmát is elhozta, inkább tekinthető a már többször eljátszott kompenzációs életműdíjnak, pedig Lars Von Trier lakókocsija érkezett már jobb filmmel a Riviérára ezt megelőzően, és ezt követően is.

Arany Pálma: Táncos a sötétben (Lars Von Trier)

A legnagyobb dobás: Szerelemre hangolva (Wong Kar-Wai)

+ + +

2001 - "A sötét filmek éve"

Vicces, hogy a sötét filmek évét egy színpompás giccskavalkád nyitotta meg a mézeskalács-Párizsról, lakodalmas slágeregyvelegekkel tarkítva. A kritikusok fanyalgása ellenére a Moulin Rouge!-t szerette a közönség és pontosan azt nyújtotta, amit egy cannes-i nyitófilmtől elvár az ember: pompát, sztárokat, felhajtást. A folytatás még jobb volt: 1974 óta először szerepelt animációs film a versenyprogramban (Shrek), felvonult az egész Coppola-klán a 22 éve Arany Pálmát nyert Apokalipszis most rendezői változatának bemutatóján és egy fiatal bosnyák filmes (Danis Tanovic - Senkiföldje) lett a szemle felfedezettje. A versenyprogramot viszont három éjfekete történet dominálta az emberi lélek legelvetemültebb bugyrairól: a Coenek visszatértek régi film noir gyökereikhez Az ember, aki ott se volt szenvtelen brutalitásával, David Lynch pedig Mulholland Drive-val trompfolta meg saját korábbi karriercsúcsát - nem véletlen, hogy ez a két film kapta a megosztott rendezői díjat. Mégis a kettő összeadva sem volt olyan elképesztően megrázó, mint Elfriede Jelinek regényének adaptációja Michael Haneke kamerájával, A zongoratanárnő. Három fontos trófeát is elnyert (a zsűri nagydíját, a legjobb női- és férfi alakítás díjat) csak vérlázító módon az Arany Pálmát nem, az - a sok emberi gonoszságot ellensúlyozandó - egy szentimentális olasz drámának jutott.

Arany Pálma: A fiú szobája (Nanni Moretti)

A legnagyobb dobás: A zongoratanárnő (Michael Haneke)

+ + +

2002 - "Az újabb zongorás év"

Tíz éven belül a harmadik zongorás cannes-i siker született: az Arany Pálmát nyert A zongoralecke és a díjesőben részesült A zongoratanárnő után Roman Polanski is felült a sikervonatra és fődíjig repítette a maga zongoristáját, ami utána végigtarolta a világ összes díjátadóját (a franciák annyira magukénak vallották, hogy egy év múlva 7 kategóriában is az év francia filmjének kürtölték ki a César-átadón). David Lynch zsűrijétől (melynek tagja volt a kétszeres Arany Pálmás Bille August és a vörös szőnyeg kedvenc ribanca, Sharon Stone is) valamiért több kurázsit várt mindenki, díjazhatták volna Kaurismakitól az A múlt nélküli ember-t, Michael Moore-tól a Kóla, puska, sültkrumpli-t, Michael Winterbottomtól a Non-stop partyarcok-at, Olivier Assayastól a Demonlover-t vagy az év botrányfilmjét, a Visszafordíthatatlan-t is. Utóbbi vetítéséről egyébként a nézőtér fele távozott, nem is a megerőszakolós, hanem még a korábbi fejszétverős jelenet után - akik bennmaradtak, állva ünnepelték. A versenyen kívüli szenzációt a Csillagok háborúja - A klónok támadása szolgáltatta, még ha a film alul is múlta a várakozásokat, hasonlóan Woody Allenhez, aki először kötött ki életében a Croisette-en, elkísérve a középszerű Hollywoodi történet-et. Láthattak a nézők 20 percet Martin Scorsese új történelmi eposzából, A New York bandái-ból is, de már abból is egyértelmű volt, hogy a legjobb Scorsese-stílusú filmeket már nem Scorsese készíti, hanem például Fernando Meirelles, aki sajnos versenyen kívül mutatta be az Isten városá-t mielőtt még meghódította volna vele a világot.

Arany Pálma: A zongorista (Roman Polanski)

A legnagyobb dobás: Visszafordíthatatlan (Gaspar Noe)