Párizsba járnak ihletért a magyar filmesek

Faur Anna (Lányok) megkapta a cannes-i filmfesztivál rezidens programjának ösztöndíját, és ennek keretében öt hónapon keresztül Párizsban fejlesztheti új filmjének forgatókönyvét. A 2000 óta futó program számos nagy fesztiválsiker létrejöttében segédkezett, például Mundruczó Kornél is náluk írta a Delta című filmjét. A 30 éves rendezőnő mesélt az Akárkik című filmtervéről, Mundruczó Kornélt pedig a párizsi élményeiről kérdeztük.

A Lányok című filmjével tavaly debütáló Faur Anna lesz az egyik résztvevője a cannes-i filmfesztivál égisze alá tartozó Cinéfondation alapítvány rezidens programjának.

"Most öt hónapig Párizsban leszek, és a következő filmem forgatókönyvét fogom ott fejleszteni. Biztosítanak egy lakást nekem, és adnak havonta fizetést."

A program sajátossága, hogy a hat fiatal alkotót együtt szállásolják el egy Párizs belvárosában lévő hatalmas lakásban. Természetesen mindenki kap egy saját szobát, ahol zavartalanul tud az írásra koncentrálni, de a közös helységekben az ötletelésre és az együtt gondolkozásra is adódik lehetőség. A lakásban egy kiterjedt DVD-gyűjteménnyel rendelkező moziszoba is helyet kapott.

"Magyarországról én vagyok a harmadik ember, aki megkapta ezt az ösztöndíjat. Mundruczó Kornél írta itt a Deltá-t 2003-ban, és Iványi Marcell fejlesztett velük korábban egy forgatókönyvet. Idén rajtam kívül még öt másik ember vesz részt ezen a programon, én vagyok az egyetlen lány és az egyetlen európai, a többiek mind Ázsiából és Dél-Amerikából származnak."

Nincs olyan elvárás, hogy a program végén a résztvevők egy kész forgatókönyvet adjanak le, de ez természetesen mindenki közös érdeke. Az egyetlen kötelezettség, hogy ha végül elkészül a film, akkor a főcímében fel kell tüntetni, hogy a Cinéfondation támogatásával jött létre.

Az alkotók abban is segítséget kapnak, hogy filmterveiket igényes módon tudják prezentálni a különböző filmfesztiválokon. Minden tervhez személyre szabott arculat készül, brosúrák, szórólapok és fotókkal illusztrált ismertetők készülnek, amelyek segítségével az érdeklődő producerek könnyebben alkothatnak fogalmat a majdani filmmel kapcsolatban. A Cinéfondation munkatársai az első pillanattól az utolsóig figyelemmel kísérik a filmtervek sorsát, és megjelenést biztosítanak neki számos kiemelt filmfesztivál marketjén.

A vörös szőnyeges cannes-i premier természetesen nincs garantálva, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a Cinéfondation támogatásával létrejövő filmeket rendszerint beválogatják a fesztivál programjába.

Az Akárkik munkacímen futó filmtervéről Faur egyelőre annyit árult el, hogy a mai Magyarországon játszódik, és négy különböző szociális helyzetű nő történetét meséli el. A rendezőnő a négy főszerep közül az egyiket a Lányok-ban megismert Fulviára írja, másikat pedig Péterfy Borinak szánja.

Faur Anna | Fotó: Gondár András

Faur bevallotta, hogy eléggé megszenvedett azzal, hogy egyedül szülte meg a Lányok forgatókönyvét, ezért tanulva a tapasztalatokból az új könyvet egy profi íróval közösen szeretné megírni. "Együtt írni valakivel nagyon intim dolog, ezért nehéz megtalálni a megfelelő társírót. Most elkezdtem dolgozni valakivel, de amíg nem vagyok biztos benne, hogy ez az illető beválik, addig nem akarok róla nyilatkozni."

A rendezőnővel még kiutazása előtt beszélgettünk, de egy rövid e-mailben már az első párizsi élményeiről is beszámolt.

"Mióta itt vagyok, rengeteg minden történt. Már most felkerestek francia producerek, úgy tűnik, nagy az érdeklődés a következő filmem iránt, ezért a Cinéfondation szervez egy vetítést a Lányok-ból kifejezetten producereknek. Ezenkívül felkértek, hogy legyek zsűritag egy francia nemzetközi fesztiválon (Festival des 3 Continents). Nagyjából már kezdem megismerni a többieket, van egy félig equadori, félig kolumbiai fiú, akivel nagyon összebarátkoztunk, annyira, hogy már van egy közös filmtervünk. Persze csak beszélgetés szinten tart a dolog, de azért vicces lenne az első magyar-kolumbiai koprodukció!"

+ + +

Delta

- Mit köszönhetsz a Cinefondation ösztöndíjának?

Mundruczó Kornél: Semmit és nagyon sok mindent. Már önmagában egy nagy előny volt, hogy biztosították a nyugalmat ahhoz, hogy tudjak dolgozni, és nem kellett a napi megélhetésért rohangálni. Én speciális emberke vagyok, nem nagyon ülök a számítógép előtt és gépelek. Másrészt megismertem kicsit ezt a piacot: hogy vannak ösztöndíjak, hogy egy forgatókönyvvel lehet fórumokra járni. Párizs egyértelműen a film fővárosa, iszonyú mennyiségű filmet nézhetsz, és látod, hogy mi történik a világban, és nincs a lemaradás, amit itthon tapasztaltam. Ha az ember nem tudja, hogy mi van, akkor még arról sem tud, hogy le van maradva. Megnéztem fél év alatt kb százötven olyan filmet, amelyet életemben nem láttam, és ez sokat jelentett.

Tóth Orsi és Mundruczó Kornél | Fotó: Erdély Mátyás

- Milyen volt az élet a lakásban? Jól kijöttél a többi résztvevővel?

- Persze. Két igazán közeli barátom lett: Verónica Chenn argentin filmrendező hölgy, illetve Karim Ainouz brazil filmrendező fiú.

- Volt ötletelés és együtt gondolkozás?

- Nem erre van kitalálva a program. Nem olyan, mint egy pitchfórum vagy workshop, ahol mindenki elmondja, hogy ő mit csinálna egy adott anyaggal. Inkább olyan alkotókat próbálnak meg összekaparni innen-onnan, akiken érződik, hogy elég fafejűek ahhoz, hogy pont arra a nyugalomra legyen szükségük, amit ők tudnak biztosítani.

- Milyen segítséget adnak még?

- Például tudsz találni egy francia producert magadnak. Nekem erre nem volt szükségem, mert akkor már együtt dolgoztam Philippe Bobber francia producerrel. Akinek viszont nincs francia producere, annak nagyon jó, hogy a program koordinátorai ismerik a francia filmes szakmát, és meg tudják mondani, hogy ki lenne a legjobb az adott anyaghoz. A rendezőnek nincs akkora szerepe külföldön, mint Magyarországon. Szerencsére ott a produceri rendszer működik, tulajdonképpen összeférhetetlen is, hogy te leülj beszélgetni egy finanszírozó kuratóriummal.

- Mondtad egy interjúban, hogy ebben az időszakban jöttél rá, hogy kelet-európai vagy. Mit értettél ezen?

- Egy csomó olyan dologra jöttem rá, amin soha nem gondolkodtam, ami megfogalmazta számomra a kelet-európaiságomat. Kialakult bennem egy identitás, anélkül, hogy kerestem volna. Korábban, amikor feltettek nekem egy olyan hülye kérdést, hogy mit jelent kelet-európainak lenni, sosem tudtam rá válaszolni. A párizsi ösztöndíj óta valami élményem van arról, hogy tényleg másmilyen vagyok, és ezt a másmilyenségemet büszkén vállalom. Az is érdekes, inkább a dél-amerikaiakkal találtam meg a hangot, a hasonló szocializáció okán.

- Mint a program korábbi résztvevőjét, kikérték a véleményedet a magyar jelentkezőkkel kapcsolatban?

- Egyáltalán nem.

- A szemlés verzióhoz képest a Cannes-ban bemutatott Delta rövidebb volt. Adták tanácsokat a cinéfondationosok, hogy milyen változtatásokat kellene eszközölnöd a filmen?

- Senki nem szólt bele semmibe, a saját akaratomból változtattam a filmen. A médiában és a közhiedelemben is meg szokott jelenni egy nagyon rossz mentalitás, miszerint ha a bemutató előtt változtatsz a filmen, akkor onnantól a beszari megalkuvó kategóriájába tartozol. Pedig az általában jót tesz az alkotásnak. Pont mint a színházban. Megnézed a 22. előadást, amikor már 22-edszerre találkozik a nézővel, és egy bizonyos értelemben már egy másik előadást látsz, ami megtanulta a saját ritmusát. Én ezt próbálom a filmben is kialakítani. Közönség elé engedem már akkor is, amikor még azt érzem, hogy az nem a kész változat, de kell hozza a néző, hogy érezzem, hol van benne pontatlanság. Tök normális, hogy az ember moziközönség előtt értelmezi a filmjét. Tulajdonképpen arról szól a fáma, hogy nem nézem hülyének a nézőt. A szemlés vetítésen éreztem, hogy hol pontatlanabb a film a kelleténél, és hogy mit kéne rajta változtatni.