Hámori Gabriella: Nekem nincsen problémám a dolgokkal

Hámori Gabriella ősszel töltötte be a harmincat, de nem aggasztja az idő múlása, reméli, hogy ő is szépen öregszik majd, mint családja többi tagja. Monstre interjúnkban a finom lelkű rendezőkön és a világomláson kívül végigbeszéltük az összes filmjét is: a Jadviga párnájától kezdve a Valami Amerikán át egészen a héten DVD-n megjelent Kaméleonig.

- Van olyan filmed, amelyet még soha nem láttál?

- A miskolci boniésklájd. Belenéztem azokba a részekbe, amelyekben nem vagyok benne.

- Miért?

- Nem szerettem meg a szerepemet.

- Próbáltad azért kicsit belelopni magadat?

- Azt filmen nem lehet. Színházban lehet kicsit változtatni, mert ha valami hiányzik, lehet úgy tekerni a dolgokat, hogy belekerüljenek. Ez azért van, mert a színházi munka sokkal konstruktívabb, jobban a része tudok lenni. Nem pusztán emocionálisan és szenvedéllyel, hanem azt is befolyásolhatom, hogy milyenek lesznek az előadás arányai, és hogy milyen lesz a dinamikája. Egy filmben mindig csak fényvisszaverő felület marad az ember. Gyakran megesik, hogy egyes színészek remek alakítást nyújtanak, de egy film valahogy mindig inkább a rendezőé.

- Akkor induljunk az elejéről! Jadviga párnája.

- Abban a filmben gyakorlatilag úgy szerepeltem, hogy nem is látszottam. Kivehetetlen, hogy melyik az én figurám, Erzsi. Bodó Viktor osztálytársam volt, és nagyon fontos volt nekem a közös munka. Négy év alatt rengeteget tanultunk egymástól, nagyon jó osztály voltunk. Ráadásul a nagymamám tót lány volt: a könyv világa számomra nagyon fontos, hiszen így éltek a felmenőim. Egy napot forgattunk Tótkomlóson, talán kettőt. Azt is akkor vettem észre, hogy mekkora gépezet ez, hogy milyen eszközöket használnak egy forgatáson és hogy egyáltalán milyen érzés a kamera előtt lenni. És amikor azt mondják, hogy "Tessék!", kicsit olyan érzés, mintha puskát fognának rám.

- Miért szinkronizálták le benne Csányi Sándort?

- Talán túl modern volt a hangja, nem tudom.

Nézz még több képet Hámori Gabrielláról! | Fotó: Pályi Zsófia

- Nagyon sok fiatal színész szerepelt a filmben. Levonult a fél főiskola Tótkomlósra?

- A legelső filmélményeimhez hozzátartozik, hogy az osztálytársaim mindig ott voltak körülöttem. Deák Krisztina nagyon sok vizsgánkat látta. Filmrendezők szerencsére járnak főiskolai vizsgákra, hogy mindig lássák a fiatalokat. Később Incze Ágival is így találkoztam, meg Szász Jánossal is, akivel még főiskolás koromban majdnem sikerült együtt dolgoznom egy filmben.

- Most is Szász Jánossal készülsz forgatni. Ez ugyanaz a film lesz, amit akkor nem csináltatok meg?

- Nem, ez már egy másik. A főiskolán nem volt módunk a filmszínészetet gyakorolni, kipróbálni a nüánsznyi különbségeket: hogy lehet egy kávé megkavarásával egy világomlást eljátszani közeliben. Ezeket nem gyakoroltuk. Szász volt az egyetlen, aki A három nővér-ből csinált velünk kurzust.

- Nem forgattál sok rövidfilmet a főiskolán.

- Valahogy nem hívtak. Egyszer aztán Mundruczó Kornélnak egyik vizsgafilmjében, szerepeltem Marozsán Erikával és Nagy Ervinnel. Egy Kosztolányi-novella alapján készült a forgatókönyv, a brazil szappanoperák hangulatában. Annyit próbáltunk egyfolytában, hogy nem is mertek hívni, mert azt gondolták, úgysem érünk rá. A tanáraink se nagyon engedték, hogy vegyüljünk a filmrendező szakosokkal, mert attól tartottak, hogy elrontanak minket vagy letérítenek a gondolkodásról, amely mentén tanulunk.

Hámori Gabriella válaszol a pszichiátriában használt Eysenck-féle személyiségteszt hetven darab eldöntendő kérdésére

- Térjünk rá az I love Budapest-re! A werkfilmben mondtad, hogy egy színésznek az első filmje olyan, mint a gyerekkor: meghatároz mindent, ami utána jön. Neked milyen volt a filmes gyerekkorod?

- Nagyon szeretem azt a filmet. Mindenki az osztálytársam volt a szereplők közül, és teljesen egy nyelvet beszéltünk akkoriban. Azóta ha találkozom más kollégával forgatáson, az mindig együtt jár egy ismerkedéssel is. Ritka, hogy valakivel egy alomban nősz föl, ismered azt is, amikor kamuzik, meg azt is amikor tényleg van valami, és meglep téged. Ilyen helyzetben minden nagyon érdekes a másiktól, és pont a forgatás idején volt a tetőpontján ez az összehangoltság. Incze Ági kiválogatott minket: Martinát, Lengyel Tomit, Csányit meg engem. Ez volt az egyik mámora, a másik meg, hogy magyar filmben nem sokszor fordul elő, hogy minden jelenetet rendesen próbálunk. Még helyszínen is próbáltunk, és azt hiszem, a leforgatott anyag 95 százaléka bekerült a filmbe. Nincs kimaradt jelenet, kimaradt beállítás, Ági mindent használt, mert annyira pontosan összerakta fejben. Ott ismerkedtem meg a filmkészítésnek ezzel a részével is, mert bejártam vágásra. A vágóasztalon dől el, hogyan rakják össze azt a személyiséget, ami aztán megjelenik a vásznon.

- Milyen félelmeid voltak, amikor készültél a forgatásra? Például az egyszerű dialógusoktól és a stilizált képi világtól nem tartottál?

- Egyáltalán nem. Ági ott mondta Pohárnoknak, hogy "vegyük akkor butába", és nem tudtam, hogy az mit jelent. Ott volt a bódé, és rendesen szemből vették fel a totált. Nagyon tetszett, hogy ilyeneket találnak ki. A szöveggel sem emiatt volt bajom. A szöveg szövetéről azóta tök másként gondolkodom, sőt, most már egyre jobban lelkesít, ha valami stilizált. Minden félelmem a tapasztalatlanságomhoz kötődött, amit aztán totálisan elnyomott a lelkesedés meg az öröm.

Hámori Gabriella és Csányi Sándor az I love Budapest-ben

- Hogy értelmezed azt, amikor a film végén felszállnak az égbe a kocsival?

- Hát nem úgy hogy meghalnak. Minden ember arra törekszik hogy egyszer felemelkedjen hogy kiszakadjon a valóságból, amit a maga számára teremtett. Ezek a filmben rendesen elrepülnek. Repülnek. Boldogok.

- Csányi mondott ezzel kapcsolatban egy nagyon szépet a werkfilmben*, hogy amikor az ember hajlandó szembenézni önmagával és elfogadni a másikat olyannak, amilyen, akkor el lehet repülni közösen.

- Igen, Sanyi így is gondolkodik, ez annyira jellemző rá. És igaza van, ez sorsszerűség is. Valami örökös, mindenható felé való törekvés, amit mindenben próbálunk megtalálni. Abban is, ami nem tetszik, vagy nem az elképzeléseink szerint való.

__________

* Csányi Sándor az I love Budapest werkfilmjében: "Az én fejemben úgy áll össze ez a film, hogy amíg megy a verseny két ember között, hogy melyik a jobb, addig nem tudnak igazán összetalálkozni. Amikor hajlandók szembenézni magukkal, és elfogadják a másikat, hogy ő se jobb nálam, és én is csak azt kapom, amit megérdemlek, akkor így el lehet repülni a végén. De ez természesen csak egy variáció arra, hogy miért repül el a két ember a végén, de nekem valahogy mindig az volt, hogy akkor jön meg a repülésérzésl vagy az a szabadság, amikor elfogadod, hogy pont ennyi vagyok, a csajom meg nem egy szupermodell, és nincs telis-tele csak és kizárólag erényekkel, hanem ugyanazok a hibái és kisstílűségei megvannak, mint nekem."