Jim Stark: Mintha a magyarságban lenne valami barokkos

Vágólapra másolva!
Talán még a legádázabb filmrajongók is jobban ismerik Jim Stark magyar nagymamáját, mint őt magát. A nagyi játszotta ugyanis Lotte nénit Jim Jarmusch Florida, a paradicsom című filmjében. Ha Stark neve nem is mond sokat, a filmjei annál inkább: olyan indie-kedvencek vannak köztük, mint a Törvénytől sújtva, a Mystery Train és az Éjszaka a földön vagy a Tótumfaktum, a Levesben és az Elátkozott generáció. A filmrajongó ügyvéd a 80-as években Jim Jarmusch mellett tanulta ki a produceri szakmát, mostanában pedig főleg európai filmeket gyárt. Nemrégiben Magyarországon járt, hogy személyesen is konzultáljon Hajdu Szabolccsal, akivel együtt írják Hajdu Mirage című következő nagyjátékfilmjét. Stark mesélt nekünk arról, hogy miért nem csinálna soha hollywoodi filmet, hogy milyen a mazochista producer, és hogy a film jövője az interneten van. Emellett elárulta azt is, hogy az amerikai rendezők a fél karjukat adnák, hogy magyarok lehessenek.
Vágólapra másolva!

- Hogy ismerkedtél meg Hajdu Szabolccsal?

- Tavaly nyáron meghívtak az erdélyi, kolozsvári filmfesztivál zsűrijébe, amelynek Hajdu Szabolcs is a tagja volt. Vele volt a felesége, Orsolya is, és összebarátkoztam velük. Mesélt a Bibliothéque Pascal-ról, amit akkoriban fejezett be, és az új filmtervéről, a Mirage-ról is. Egy hollywoodi stílusú westernt képzelt el, ami a magyar pusztában játszódik. Tetszett nekem az ötlet, és javasoltam neki, hogy vegyen részt a CinemArton, ami egy koprodukciós találkozó a rotterdami filmfesztiválon. Segítettem neki a felkészülésben, és végül a találkozókra is elmentem vele. Közben persze a történetről is beszélgettünk. Amikor megismerkedtünk, már volt egy vázlata, de westernesebbé akarta tenni, illetve Tarantino és John Woo neve is felmerült annak kapcsán, hogy Szabolcs lövöldözős jeleneteket, robbanásokat, harcjeleneteket is akart. Én pedig előálltam pár javaslattal, amelyek tetszettek neki, és végül megegyeztünk, hogy együtt írjuk meg a forgatókönyvet, és én leszek az egyik producer is.

Ez nem új helyzet számomra: először Fridrik Thór Fridrikssonnal írtam forgatókönyvet az én ötletem alapján. Az volt a Cold Fever, ami egy Izlandra utazó japán fickóról szól. Aztán Bent Hamerrel írtam a Tótumfaktum-ot Charles Bukowski regénye alapján. Szabolccsal eddig nagyon természetesen és könnyen ment az együttműködés, mert ő nem csak tehetséges, hanem kedves ember is, és elég nyitott mások ötleteire, ami nem minden rendezőre jellemző. Végeredményben persze ez is Hajdu Szabolcs-film lesz, de abban talán tudok segíteni neki, hogy olyan új irányokat mutatok, amelyek felé magától talán nem indult volna el.

- Ezt tudod konkretizálni? Szerinted miben lesz más ez a film, mint Hajdu korábbi munkái?

- Most még nagyon nehéz lenne megmondani, hogy milyen lesz a kész film, mert gyakorlatilag pont a forgatókönyv közepén tartunk, de jelenleg úgy tűnik, hogy lesz benne sok olyan elem, amit hagyományos westernfilmekből emeltünk át, például a jófiú-rosszfiú szembenállás, a szerelmi szál, a lövöldözős jelenetek és a lovaglás. Szabolcs eredetileg is akart ilyen elemeket a filmbe, de ezek menet közben még hangsúlyosabbá váltak. Szóval most úgy tűnik, konvencionálisabb, lineárisabb lesz a film felépítése, mint Szabolcs korábbi filmjeié, de remélhetőleg közben ugyanúgy tetten érhetők lesznek Szabolcs erősségei a színészvezetésben, az érzelmekben és a vizualitásban, mint a többi filmjében. Terveink szerint a jövő nyáron forgatunk, úgyhogy még bőven van időnk a könyvön dolgozni.

Fotó: Hektor
Fotó: Hektor
Jim Stark | Fotó: Hektor

- A film sztorija A térkép szélén című Tar Sándor-novellából indul ki. Ezt lefordították angolra? Olvastad?

- Nincs angol fordítása, úgyhogy nem olvastam, de Szabolcs elmesélte a lényegét. Ha jól tudom, akkor a novella a magyar pusztában játszódik egy farmon, ahol emberek kényszermunkát végeznek egy diktátorszerű vezető irányítása alatt. Ezt megtartottuk, és van egy figuránk, aki szembekerül a törvénnyel, és úgy dönt, hogy ezen a farmon fog elbújni. Egy idő után kezd rájönni, hogy itt még rosszabb neki, mint a kinti világban volt, és szeretne elmenni, de a farm fegyveres vezetői ezt nem engedik. A szerelmi szál pedig úgy jön be, hogy a farmon megismerkedik egy lánnyal.

- Úgy tudom, esetleg Isaach De Bankolé játszaná a főhőst.

- Igen, volt erről szó, de már nem vagyok benne annyira biztos. Isaach remek színész, és jó barátom, de a forgatókönyv még nagyon képlékeny, úgyhogy bármi lehet. Ebben a pillanatban még nem vagyunk benne biztosak, hogy milyen idős lesz a figura, hogy fekete lesz vagy fehér, és hogy milyen nemzetiségű. Szabolcsot korábban nagyon izgatta az ötlet, hogy legyen egy nem európai figura, aki magyarul beszél. Azt mondta, hogy Magyarországon viszonylag új fejlemény, hogy kínaiak és feketék magyarul beszélnek, a kommunista időkben erre nem nagyon volt példa. Ez érdekes téma, de úgy tűnik, hogy túl erős. Lehet, hogy mellette a film más témái háttérbe szorulnának, amit nem akarunk.

- A többi szereplővel kapcsolatban vannak már ötleteitek?

- Szabolcsnak vannak ötletei. Ami rám vonatkozik inkább, az az, hogy úgy néz ki, lesz egy amerikai epizódszerep a filmben, és erre megpróbálok majd egy ismertebb amerikai színészt szerezni. A főszereplőket nyilván Szabolcs fogja kiválasztani. Nem tudom biztosan, hogy magyar vagy román színészeket szeretne, de azt tudom, hogy megvan a véleménye a magyar színészképzésről. Annyira nem is lepődtem meg, amikor erre panaszkodott, Izlandon és más országokban is létező probléma, hogy csak színházi színészeket képeznek, a filmszínészetet nem tanítják. Ezért fel is vetettem neki, hogy csinálhatnánk egy kurzust magyar amatőr színészeknek, akik nem jártak színészképzésre, és akik közt talán akadnának olyanok, akik alkalmasak lennének filmszínésznek.

- Hol akartok forgatni?

- Olyan helyszínre van szükségünk, ahol nincs semmilyen épület, mint a westernekben. Elvileg ilyet találhatunk Magyarországon és Romániában is, még nem tudjuk, hol dolgozunk majd.

Részlet a Florida, a paradicsom-ból, 1.30-nál kezdődik Lotte néni jelenete

- A nagymamád játszotta a magyar Lotte nénit Jim Jarmusch Florida, a paradicsom-ában. Mesélnél a magyar szálról a családodban?

- Apám Budapesten született, és 1939-ben, tizennyolc éves kora körül hagyta el az országot és költözött az Egyesült Államokba. Fél évvel később a szülei és a húga is utánamentek. Gyerekkoromban folyton magyarul beszéltek egymás közt, úgyhogy bennem a magyar nyelv hangzása nagyon nosztalgikus érzéseket kelt.

- Te nem tanultál meg magyarul?

- Gyerekkoromban, az 50-es, 60-as években mindenki amerikai akart lenni, senki nem akart bevándorló lenni, senki nem akart akcentussal beszélni, úgyhogy senkiben nem volt meg a vágy arra, hogy megtanulja a szülei és a nagyszülei anyanyelvét. És szerintem az apám és a nagyszüleim is örültek, hogy nem beszélek magyarul, mert így nagyon szabadon beszélhettek előttem bármiről.

- Az anyukád amerikai?

- Ő igen, de az ő szülei is Erdélyből jöttek eredetileg. Amikor Romániában voltam, elmentem Marosvásárhelyre, ahol a Florida, a paradicsom-ban szereplő nagymamám felnőtt, és elmentem az apjának, azaz az én dédapámnak a sírjához, ami elég megindító volt.

- Fiatalkorodban jártál Magyarországon?

- A kolozsvári fesztivál után eljöttem Budapestre, az volt az első alkalom, hogy itt jártam. Még elég fiatal voltam, amikor apám meghalt. Az ő életében még kommunista rendszer volt Magyarországon, ami alatt ő nem akart hazalátogatni. Úgyhogy, amikor Budapestre jöttem, eléggé meglepődtem azon, hogy rögtön itthon éreztem magamat, és hamar az egyik kedvenc városommá vált. Mindig is Párizs volt a kedvencem, és Budapest sok mindenben emlékeztet rá. Kisebb léptékű ugyan, de bizonyos szempontból élhetőbb is.

- Jim Jarmusch révén keveredtél a filmszakmába. Elmesélnéd, pontosan hogy történt ez?

- Egy felolvasóesten vettem részt, ahol megismerkedtem egy nagyon vonzó nővel, akinek azt mondtam, hogy a szórakoztatóiparra szakosodott ügyvéd vagyok. Akkoriban New Yorkban dolgoztam ügyvédként nagyvállalatoknak, úgyhogy a szórakoztatóiparra vonatkozó rész nem volt teljesen igaz. Mindenesetre pár hónappal később felhívott, és elmondta, hogy csináltak a pasijával egy rövidfilmet, amit szeretnének nagyjátékfilmmé bővíteni, és szükségük van egy ügyvédre, aki megírja a szerződéseket. Azt is mondta, hogy nincs pénzük, úgyhogy ingyen kéne dolgoznom, de mivel akkoriban elég jól kerestem, és imádtam a filmeket, elvállaltam. Úgyhogy találkoztam vele és a pasijával, aki ugyan nem volt oda érte, hogy egy ügyvéddel kell leülnie, de összehozott minket, hogy mindketten az ohiói Clevelandben nőttünk fel, ahol sok magyar és más kelet-európai lakik. Az ő családja Szlovákiából érkezett. Megkedveltük egymást, és pár évig együtt dolgoztunk a filmen, aminek egy részét Clevelandben vettük fel. A stáb az én szüleimnél meg az ő szüleinél lakott. Egy nagyon kicsi, fekete-fehér filmet csináltunk kevesebb, mint százezer dollárból, amiben a nagymamám szerepelt. Szóval egyáltalán nem számítottunk rá, hogy nagy siker lesz, de aztán a Florida, a paradicsom megnyerte a Caméra d'Or-t a cannes-i filmfesztiválon, és az egyik legsikeresebb amerikai függetlenfilm lett. És a következő tíz év alatt még négy vagy öt filmet csináltunk Jimmel. Ezalatt tanultam meg a szakmát.

Fotó: Hektor
Fotó: Hektor
Jim Stark | Fotó: Hektor

- Ha jól tudom, már azelőtt is érdekeltek téged a filmek, hogy ügyvéd lettél. Miért mentél el mégis ügyvédnek?

- Tizenéves koromban kezdtem művészfilmeket nézni, Bergmant, Fellinit, Kuroszavát. Nagy hatással voltak rám, sokkal jobban szerettem őket, mint az amerikai filmeket. Amikor a jogra jártam, írogattam filmkritikákat az egyetemi újságba és sok művészfilmet néztem. Aztán beiratkoztam a USC filmszakára, ahol, ha jól emlékszem, egy hetet bírtam ki.

- Miért?

- Mert akkoriban egy USC-diploma csak megnehezítette, hogy munkát kapj Hollywoodban. A filmiparban nem filmszakot végzett embereket kerestek, hanem olyanokat, akik a film üzleti részéhez értettek. Később ez megváltozott, de akkoriban az egyetlen filmes, aki a USC-re járt és sikeres lett, George Lucas volt. Los Angelest is utáltam, úgyhogy inkább visszamentem New Yorkba, és egy ideig az írásra koncentráltam, írtam többek közt egy darabot is. Aztán úgy döntöttem, hogy be kell nőnie a fejem lágyának, kell hogy legyen tisztességes szakmám és keresetem, úgyhogy beiratkoztam a New York-i jogi egyetemre, aminek az elvégzése után öt-hat évig ügyvédként dolgoztam. Nem volt vele gond, és jó is voltam benne, de a filmek szórakoztatóbbak.

- Milyen együtt dolgozni Jarmuschsal?

- Nagyon okos, nagyon vicces fickó. Pontosan tudja, hogy mit akar, a filmjeinek mindig Jim Jarmusch-filmeknek kell lenniük. És ő nagyon jó a Jim Jarmusch-filmekben. De vele sose lehetne olyan munkakapcsolatom, mint Szabolccsal vagy más rendezőkkel, akikkel társírók voltunk, ő ilyesmire nem lenne vevő. Ettől még a rajongója vagyok, szerintem mindegyik filmje nagyon érdekes, azok is, amelyek nem működnek teljesen jól.

- Miért szakadt vége a munkakapcsolatotoknak?

- Tíz év után elkezdtem más rendezőkkel dolgozni és ő is szeretett volna más producerekkel is dolgozni. Engem egyre jobban érdekelt a forgatókönyvírás, illetve a filmkészítés egyéb kreatív aspektusai, és Jim filmjein ezek mind az ő kezében voltak.

- Nem sokkal később jött a Cold Fever. Hogy szerettél bele Izlandba?

- A Mystery Train-t meghívták az 1989-es reykjavíki filmfesztiválra, ezért utaztam oda először. A reptér úgy negyven percre van a várostól, és közben az ember egy holdbéli tájon megy keresztül. Úgyhogy az izlandi tartózkodásom első órájában megszületett bennem az ötlet, hogy egy izlandi road movie-t akarok csinálni. Az izlandi táj teljesen egyedi, az emberek pedig nagyon intelligensek, műveltek és kreatívak. Fantasztikus zenészeik vannak, és több írójuk, mint bármelyik másik skandináv országnak.

- Ennek mi lehet az oka?

- Nem igazán tudom, de az izlandi barátaimmal gyakran beszélgetünk erről, és mindenkinek más elmélete van. Egyesek szerint az időjárás tehet róla, mások szerint inkább az, hogy a történetmesélésnek nagy hagyományai vannak egészen a 11. századi izlandi mondákig visszamenően. A középkorban is Izlandon volt a legmagasabb az írni-olvasni tudók aránya. Ma öt-hat világszínvonalú izlandi rendező van, pedig az egész lakosság nem több mint háromszázezer ember. Nincs légszennyezettség, nincs szegénység, nincs bűnözés, fantasztikus hely. Van is ott egy házam, bár mostanában nem tudtam annyi időt ott tölteni, mint szeretnék. Jelenleg már a negyedik izlandi filmemen dolgozom egy fiatal román rendezővel. Ez valószínűleg egy road movie-ba oltott dokumentumfilm lesz.

A Tótumfaktum előzetese

- Producerként és íróként is dolgozol. Rendezni nem szeretnél?

- Nem igazán, mert sok jó rendezőt ismerek. Bent Hamer például fantasztikus munkát végzett a Tótumfaktum-mal, én meg se tudtam volna közelíteni. És biztos azért sem akarok annyira rendezni, mert nem gondolom úgy, hogy minden a rendezőn múlik. Ez egyszerűen nem igaz, a filmcsinálás csapatmunka, és nekem pont ez fekszik. A producer és a rendező munkakapcsolatáról nem sok szó esik, pedig nagyon érdekes viszony, ami sokban hasonlít egy házasságra. Olyan rendezőt kell találni, akivel az ember el tudja képzelni, hogy legalább öt-hat évig boldog lesz, mert ennyi ideig tart egy film elkészítése. Vannak olyan egoista rendezők, akik nem hallgatják meg a tanácsaidat és tesznek az érzéseidre, és az ilyenekkel nagyon nehéz ennyi időt eltölteni. Vannak olyan mazochista producerek, akik képesek rá, de ha én régebben netán olyan voltam is, ma már túl öreg vagyok hozzá.

- Sosem gondoltál arra, hogy otthagyod a független filmes szcénát és szerencsét próbálsz Hollywoodban?

- Nem igazán. Vannak olyan történetek a fejemben, amelyekből talán lehetne 100 millió dolláros, nagy hollywoodi filmet csinálni, de nem szeretnék abban a világban létezni. Ott minden arról szól, hogy mennyi pénzt lehet keresni egy filmmel, hogy melyik pénzt fialó sztárt lehet beletenni a filmbe, hogy melyik olyan rendezőt lehet megszerezni, akinek az előző filmje nagyot kaszált. Szóval mindennel foglalkoznak, csak azzal nem, hogy jó film készüljön. Én szívesebben dolgozom egy ötvenezer dollárból készülő filmen, ahol mindenki azzal van elfoglalva, hogy jó legyen a film. A családom ingatlanokban utazik, ha a pénz érdekelne, én is azzal foglalkoznék. Engem jobban izgat Budapest, Reykjavík vagy Belgrád, mint az, hogy ostoba partykra járjak Los Angelesben és tettessem, hogy érdekelnek azok a dolgok, amik nem érdekelnek.

- Amerikai független filmekkel kezdtél, aztán csináltál filmeket Izlandon, most pedig Magyarországon; mintha egyre távolabbra merészkednél attól a kultúrától, ahonnan indultál.

- Nem igazán eltávolodásról van szó, és Magyarországgal kapcsolatban még azt is mondhatnánk, hogy ez visszatérés a gyökereimhez. Inkább csak arról van szó, hogy szeretem az európai filmes érzékenységet, és oda megyek, ahol ilyen filmeket csinálnak. Az is fontos szempont, hogy az EU-tól és más forrásokból itt lehet pénzt szerezni a filmekre. A magyarok talán nincsenek is vele tisztában, hogy az Egyesült Államokban nincsen állami filmtámogatás, nincsenek adókedvezmények, és borzasztó nehéz művészfilmgyártásra pénzt szerezni. A filmesek kreditkártya-adósságokba verik magukat, jelzálogot vesznek fel a házukra, és így csinálnak nagyon olcsó filmeket. Már Jarmusch filmjeihez is szereztem európai támogatásokat, de egy európai rendezővel lényegesen könnyebb hozzáférni ezekhez a pénzekhez. A rendezők és a producerek minden európai országban panaszkodnak, de egy amerikai filmes a fél karját adná érte, ha a helyükben lehetne.

Fotó: Hektor
Fotó: Hektor
Jim Stark | Fotó: Hektor

- Felmerül a kérdés, hogy ha ilyen rossz a helyzet, te miből élsz.

- Hát nem a filmekből. Néha kapok írói vagy produceri honoráriumot, de sokszor nem. A családom ingatlanbefektetéseinek hasznából én is részesülök, abból tartom fenn magam. Gyakran kérdezik tőlem, hogy hogy lehet megélni producerként, de egyszerűen nem lehet. Vagy gazdag családodnak kell lennie vagy vállalnod kell egy másik állást is. Ismerek olyan producereket, akik reklámokat csinálnak vagy elmennek gyártásvezetőnek mások filmjeibe, és abból élnek. Szerintem az Egyesült Államokban tíz olyan független filmes producer sincs, aki a független filmekből él.

- Az amerikai független filmesek milyen megoldásokkal próbálkoznak?

- Sokan kitalálják például, hogy maguk fogják forgalmazni a filmjüket. Én is megtettem néhány filmemmel, de nagyon sok munka van vele, és pénzt nem lehet rajta keresni. Viszont legalább néhány emberhez eljut a filmed. Az egy-két millió dollárból készült filmeknél régebben működött az a modell, hogy egy pénzes privát befektető finanszírozta a filmet, amit aztán elvittek a Sundance filmfesztiválra, és remélték, hogy az egymillióból készült filmet el tudják adni hárommillióért. De ma már senki nem vesz filmet a Sundance-en. Van, aki azzal próbálkozik, hogy kiállításmegnyitókra jár, és próbálja rávenni a gazdag műgyűjtőket, hogy ahelyett, hogy megvennének egy installációt, adják neki a pénzt a filmjére. De ezek nem igazi megoldások.

Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, azt hittem, hogy a művészfilmek sok emberhez eljutnak majd, lesz közönségük és szeretni fogják őket. Ma ez másképp van, főleg azért, mert a fiatalok többségét nem érdeklik ezek a filmek. Lassúnak találják őket, nem értik őket, nem akarnak feliratokat olvasni. A művészfilm átment valami olyasmibe, mint az opera vagy a balett, ami egy nagyon szűk közönségnek szól. El kell fogadni, hogy ez a realitás és nyitottnak kell lenni. Engem nagyon érdekelnek az új utak, például az, hogy elszakadva a 90 perces időkorláttól a neten egy történetet folytatni lehet akár egy hónapon vagy egy éven keresztül is. Nem kell ragaszkodni a lineáris történetmeséléshez: ha például az embernek tetszik egy figura, azzal eltölthet több időt is. A közönséget is be lehet vonni, például a Star Wars-rajongók már történetek százait találták ki. Miért ne lehetne megengedni, hogy az emberek fogják a sztoridat és megalkossák a saját verziójukat belőle vagy a folytatását? Szerintem ez a jövő.

- Mennyire szereted a mai fiatal amerikai független filmesek munkáit?

- Nem sok olyan filmet láttam mostanában, amiért lelkesedni tudtam volna, de bevallom, nem is nézem meg mindegyiket. Van ez a mumblecore nevű irányzat: nagyon kis költségvetésű filmek, általában két ember beszélget egy szobában. De ezt húsz éve Gregg Araki, Richard Linklater, Kevin Smith és a többiek egyszer már megcsinálták, szerintem jobban. Nincs baj az olyan filmekkel, mint A legmelegebb nap, de nincs is bennük különösebb újítás. Akkor már Hollywoodban érdekesebb fickók vannak, például Paul Thomas Anderson, Darren Aronofsky vagy Jason Reitman. És fogalmam sincs, Hollywoodban hogy engedik meg nekik, hogy azt csinálják, amit csinálnak.

Fotó: Hektor
Fotó: Hektor
Jim Stark | Fotó: Hektor

Ami izgalmas most Amerikában, az a dokumentumfilmek szárnyalása. Manapság sokkal nagyobb esélyük van moziba kerülni, mint régebben, ami - bár nem vagyok nagy rajongójuk - részben Michael Moore filmjeinek és az Al Gore-filmnek köszönhető. Ma érdekesebb dokumentumfilmek készülnek Amerikában, mint játékfilmek, és könnyebb is rájuk pénzt szerezni, mert tévécsatornáktól lehet támogatásokat kapni. A közeljövőben én is szeretnék dokumentumfilmeket csinálni. Az egyik téma, ami érdekel, Bulgária szerepe a második világháborúban, hogy a bolgár király, a miniszterelnök és az egyház feje hogyan fogtak össze, hogy megakadályozzák a bolgár zsidók deportálását. Amikor elmentem a dédapám marosvásárhelyi sírjához, a sírköve hátoldalán felfedeztem vagy tíz felmenőm nevét, akik Auschwitzban haltak meg, és akkor rádöbbentem, hogy foglalkoznom kellene a zsidóságommal.

- Mennyire ismered a magyar filmeket?

- Láttam jó néhányat, A nyomozó-t például nagyon szeretem és Pálfi György munkásságát lenyűgözőnek tartom. Szabolcs pedig bemutatott két őrült figurának, a Buharov testvéreknek, akiknek szintén imádom a filmjeit, és lehet, hogy fogunk is együtt csinálni super 8-as filmeket.

- Nemrég hallottam egy újságíró véleményét, hogy Magyarország nem izgalmas hely, ezért a filmeseink inkább olyan filmeket csinálnak - vagy legalábbis azok lesznek sikeresek -, amelyek a valóságtól elszakadva, egzotikus, balkáni hangulatú helynek mutatják be az országot, illetve Erdélyt, mint a Bibliothéque Pascal vagy a Delta. Mit gondolsz erről?

- Szerintem érdekes összehasonlítani a románok dokumentarista, realista filmjeit a magyar filmekkel. Én külső szemlélőként azt látom, hogy a magyarokat sokkal inkább vonzza a hiperreális vagy néha kifejezetten szürreális stílus. Mintha bizonyos mértékig minden magyar rendező nagyszabású vizuális megoldásokkal, fantáziaképekkel dolgozna, aminek vannak jó és rossz oldalai is. Vizuális szempontból ez csodás, de néha szerintem megnehezíti a közönség számára a bevonódást. Az ilyesmi teljesen hiányzik a román filmekből. Más az érzékenységük, mintha a magyarságban lenne valami barokkos. De a magyar filmek a volt jugoszláv országok filmjeitől is különböznek, amikben pedig általában egy erőszakos vonal érhető tetten. Ha az ember egy szerb vagy horvát szerelmes filmet néz, akkor csak az a kérdés, hogy a szerelmesek közül csak az egyik vagy mindkettő lesz erőszakos gyilkosság áldozata. Vannak ilyen kultúrafüggő, nemzeti jellegzetességek, de végeredményben szerintem az a lényeg, hogy legyen egy érdekes történeted, amit a világon mindenki megért.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!