Síró-picsogó Oscar-díjas nyomozó

A Szemekbe zárt titkokban a mérhetetlenül vergődő szerelmes főhős, főnöknője iránti szenvedélyes lángolását nyomozásba fojtja, minek következtében politikai okokból menekülni kényszerül, de huszonöt év múltán visszatér. Brutális kéjgyilkosság, a láthatatlanságig visszafojtott érzelmek, patetikus nosztalgiázás két órán át az Oscar-díjas argentin alkotásban.

Benjamín Esposito (Ricardo Darín), szomorú szemű, nyugalmazott törvényszéki nyomozó, éjszaka alvásproblémákkal küzd, nappal erőtlenül vonszolja magát, és egykori munkahelyén már csak megszokásból flörtöl. Regényt írni jött - magányosan a sötét lakásban, ihlet nélkül -, egy huszonöt évvel korábbi, elkorrumpált gyilkossági ügyről, de főleg néma, örök vonzalmáról, amely Irenéhez (Soledad Villamil), szépséges kolléganőjéhez kötötte, és még mindig köti. Ez az olthatatlan vágy például egy szemekbe zárt titok, mert legfeljebb a szereplők pillantásaiból érzékelhető, de leginkább még azokból sem.

A visszaemlékezésekből hamar világossá válik, hogy Benjamín élete teljében is hasonló melankóliával és spleennel mozgott, fájdalmas zongoraszóra, felhajtott galléros kabátjában egyik bűntény helyszínéről a másikra, nyomában hű és alkoholista társával a bolondos Sandovallal (Guillermo Francella). Csak most már öregszik is, és el is pazarolta a fél életét, úgyhogy még megalapozottabban szomorú. És emlékezik. Leginkább arra, amikor egy megerőszakolt és brutálisan agyonvert fiatal lány bűnesetén dolgozott. A kollégák pillanatokon belül kerítettek két nyomorult bevándorlót, akiket meggyanúsítottak az elkövetéssel, csakhogy ekkor Benjamín ritmusához mérten akcióba lendült, és konok harcba szállt az igazságért. Erre már a nemrég munkába állt talpraesett, okos és szellemes Irene is felfigyelt, közreműködött, és az ügy szépen lassan egyre közelebb sodorta egymáshoz a tekinteteikkel érzelmeiket kifejező fiatalokat.

Sajnos azonban több okból kifolyólag sem lehettek egymáséi. Először is Irene a Cornell Egyetemen végzett, jó családból való és egy menő mérnök menyasszonya, míg Benjamín összesen egy főiskolát és egy pár nagy kék szemet tud felmutatni. De nem elég a társadalmi különbség még ott van a politika is, az egész 1974-es Argentína, katonai rezsim, diktatúra, korrupció és a mocskos fejesek. Benjamín aktivitását az új kormány drasztikusan kívánja a nullára csökkenteni, ezért az Andokba menekül, csak előtte még egy elképesztően giccses és könnyes szempillás, vasútállomáson elbúcsúzás is adódik.

Forrás: [origo]

Benjamín huszonöt év után szánja rá magát, hogy az íráson keresztül egyszerre dolgozza fel a soha le nem zárt bűntényt és a soha ki nem mondott érzelmeket. Juan José Campanella rendező mesterien játssza egybe a melodrámai és a krimi szálat, éppen úgy, ahogy hőse emlékezete is elválaszthatatlanul összemossa a kettőt. A forgatókönyv profin ugrál az idősíkok között, szép, kerek egésszé szerkeszti a történetet. A helyszínek, akár hatalmas terek, akár kiskocsmák, tökéletesen ábrázolják az egymástól távol ragadt, íróasztalok és aktakötegek mögé bújt kapcsolatokat. Az olyan feszültséggel teli jelenetek, mint amilyen a focistadion felajzott tömegében mereven állva gyilkost kereső nyomozó vagy a közös liftezés az időközben szabadon engedett, immár legálisan öldöklő gyilkossal, mind-mind olyan értéke a filmnek, amely bátran ünnepelhetővé teszi a Szemekbe zárt titkok-at.

Forrás: [origo]

Nem is hiányzik más, csak a lényeg: a szenvedély, a hatalmas, legyőzhetetlen és bénító erők, a mindent alátámasztó érzelmek. Miféle szenvedély az, amely egy óra elteltével is csak úgy kúszik be, hogy sokszor kimondják a szót, és abban tetőzik, hogy leszakad egy nyaklánc? És nem, ez nem az a bizonyos kitörés szélén álló, elfojtott érzelemadag. Hanem valami a szemek mélyére bújt izé, ami ott is marad végig. Irene és Benjamín szerelmét sem ők, sem mi nem akarjuk igazán. Ha pedig hidegen hagy kettejük érzelmi kapcsolata, akkor hamar érdektelenné válik az egyébként izgalmas és történelmi háttérrel ellátott nyomozás is. Nem marad más, mint kétórányi szentimentális argentin lassúzás.