Idősíkokon ballag a katona

Duncan Jones új filmje, a Forráskód tele van feszes akcióval, szinte a giccs határát súroló érzelmességgel és remek zenével, képekkel. Jake Gyllenhaal kisfiúsan csodálkozik rá az összekavarodó idősíkokra, de végül szerencsére magára talál és hajlít magának egy kellemes kis univerzumot.

A Forráskód (Source Code) talán az első jól eltalált sci-fi thriller, ami mostanában magyar mozikba kerül: szép, könnyed és hangulata van. Az Eredet amilyen bombasztikus, olyan üres, a Sorsügynökség kínos badarság, a Csúcshatás lekonyul a végére. A Forráskód rendezője Duncan Jones, akit már régóta nem David Bowie fiaként, hanem sokkal inkább a 2009-es lélektani sci-fi, a Hold szépreményű rendezőjeként emlegetnek. Aki látta és szerette a Hold-at, kicsit felkészülhet arra, amit a Forráskód kínál, mert annak ellenére, hogy telepakolták látványos robbanásokkal és egy rakás mindenféle emberrel, ez a film is végül leginkább arról szól, milyen egy szűk kabinban rekedve, magányosan harcolni azért, akik vagyunk.

A Hold-at Sam Rockwell parádézta végig egy személyben, itt Jake Gyllenhall próbálja megérteni, mi történik körülötte. Annak ellenére, hogy utolsó emléke szerint ő Colter Stevens kapitány, Afganisztánban harcoló amerikai helikopterpilóta, hirtelen a chicagói gyorson találja magát, a szemben ülő fiatal nő (Michelle Monaghan) Seannak szólítja, a vonaton tarkabarka népség zizeg, aztán a következő pillanatban mindannyian felrobbannak egy rejtélyes terrortámadásban. Nemsokára az is kiderül, hogy a jó katonát azért küldik vissza az időben, hogy az egyik áldozat bőrébe bújva, a rendelkezésre álló utolsó nyolc percben kinyomozza, ki helyezte el a bombát a vonaton és mi a terrorista következő célpontja. A különleges, időutazó eljárás neve Forráskód, kitalálója egy tébolyult tekintetű, sánta tudós, Dr. Rutledge (Jeffrey Wright), Stevens kapitány kapcsolattartója pedig egy magasrangú, hűvös női tiszt, Goodwin (Vera Farmiga), aki minden (halállal végződő) bevetése után visszarángatja a jelenbe és megpróbálja kiszedni belőle a frissen megszerzett információt.

A legelső filmes emlék, ami beugrik, az Idétlen időkig Bill Murray-vel, hiszen Stevens is hasonló módon kezdi el kiismerni és egyre jobban kihasználni a maga utolsó nyolc percét, amit újra meg újra átélhet a Forráskód segítségével. Egymásba fűződik a sok próbálkozás, egyre közelebb kerül a nőhöz is, akit Christinának hívnak és akit Monaghan olyan jellegtelen, semmilyen nőnek játszik el, amilyet általában minden filmjében alakít (annak idején pont emiatt a tulajdonsága miatt választhatták ki Tom Cruise mellé a Mission: Impossible 3-ra). Ez nem állítja meg Stevens kapitányt abban, hogy beleszeressen és elhatározza: sokkal nagyobb fába fágja idősíkokon átsuhintó fejszéjét, mint amire a Forráskód-program eredetileg ki lett találva. Zakatol a vonat, Stevens nyolcpercenként okosabb, nyolcpercenként egyre nagyobb súlyt görget magában: a saját és utastársai ismétlődő, elkerülhetetlennek tűnő halálát. Úgy dönt, megfordítja a sorsukat.

Forráskód | Jake Gyllenhaal és Michelle Monaghan

Duncan Jones a Hold sikere után több pénzt kapott a látványra, és a Forráskód-ban mutat is nekünk egy-két szép, tragikus robbanást, ahogy Christina és Stevens egymással szemben guggolva, egymást nézve válnak porrá és hamuvá a narancsszínű lángok közepén. Amellett, hogy teli van sebes, pontos akcióval, szégyentelenül romantikus film ez; bevállalja érzelmeit, sőt az érzelmeket teszi meg legfőbb mozgatórugójává. Ezért is remek választás a főszerepre Jake Gyllenhaal, akinek álmodozó-álmatag kisfiús tekintete lágyan, érzelmesen mered a semmibe vagy repked ide-oda nagy igyekezetében, hogy mentse, ha egyáltalán bármi menthető.

Egyik nyolcperces kalandjában Stevens leszáll egy pályaudvaron és üldözőbe vesz egy gyanús férfit, és hajszálra úgy kergetőznek a mosdóban és később a sínek között, mintha Hitchcock hősei elevenedtek volna meg: kész stílusgyakorlat az egész. Vera Farmiga tökéletes játéka a jégszemű, lágyszívű katona és asszony szerepében, Jeffrey Wright őrült, eltúlzott tudósa vagy Chris Bacon fekete-fehér thrillereket idéző zenéje is finoman, szinte tudat alatt hangolja a nézőt a klasszikus, hajdanvolt filmek irányába. A Forráskód nemcsak azért jó sci-fi thriller, mert a sztori egy pillanatra sem ereszti el a figyelmünket és százszázalékosan hőse oldalára (ha nem bőrébe) állítja a nézőt, hanem azért is, mert mindezt elegánsan, erős képekkel, hangokkal, hangulatokkal nyomja meg és így lesz teljes a kép.

Forráskód | Vera Farmiga

Lesz, aki értetlenkedve fogadja majd a befejezést és becsapva érzi magát, "És ezt így hogy?", kérdezhetjük. Nem tudom. Ez a program, ez a Forráskód lehet, hogy ilyen mellékhatásokat produkál: az ember bennragad egy jelenben, miközben egy másik megy tovább. Joga van hozzá, hiszen ezt a világot ő hozta létre, egyedül, fellázadva minden létező program és parancs ellen, amit csak ismerünk.