Kicsinál a Mesecsónak

A Budapesti Vidámparkban, külföldi színészekkel, angol nyelven forgatott Gingerclown című magyar horrorkomédia a nyolcvanas évek trash-horrorjait idézi meg. Az ártatlan filmen se nevetni, se rémüldözni nem lehet, viszont kiválóan alkalmas az ásítozva nosztalgiázásra.

A rendezői koncepció szerint a Gingerclown egy olyan horrorkomédiának álcázott időkapszula, amely a nyolcvanas évek olcsó és igénytelen, egyszerű történettel és effektekkel dolgozó horrorjait idézi meg, és ezzel nosztalgikus nevetést vált ki a VHS-korszak jellegzetes, vérben fröcsögő filmjein felnőtt nemzedékéből. Hatvani Balázs filmje vállaltan rétegfilm, és valóban nem nehéz megtippelni, hogy a Mazsola és Tádé bábok vérszomjas változataira hajazó szörnyek láttán a nyolcvanas éveket csak hírből ismerő generációk mekkora gúnyos kacajjal hagynák el a mozi termeket.

Forrás: Movierockets Entertainment

Azonban még a célközönség szórakoztatásához is több kell a nyolcvanas évek tömegesen gyártott, hatásvadász horrorfilmjeinek egyszerű ismétlésénél. Nehezen elképzelhető az a réteg, amelyik csak azért elmegy moziba, hogy egy már régen is igénytelen és ostoba filmtípus aktuális, nosztalgikus változatát megnézhesse. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a Budapesti Vidámpark ikonikus részletein végigvezető virtuális séta csak a magyar közönség számára jelent többletszórakozást. Márpedig a Gingerclown nemzetközi piacra készült, angol nyelven, külföldi színészekkel, Los Angeles-i szellem-vidámparkot alakító helyszínekkel.

A film ebben az elhagyatott vidámparkban játszódik egyetlen éjszaka alatt. A középiskola lúzere, Sam (Ashley Luke Lloyd) és a focicsapat bunkó kapitányának, Biffnek hirtelenszőke csaja, Jenny (Erin Hayes) azért teszi tiszteletét az ijesztő helyszínen, mert a szemétkedő és menő osztálytársak szerint ez így lesz mókás. Később Biff - a névválasztás nosztalgikus kikacsintás a Vissza a jövőbe-trilógiára, ahogy a később előkerülő Sport-almanach is - csatlakozik a pároshoz, így a továbbiakban mindannyian megismerkedhetnek a park furcsa szörnyeivel, de főleg a főrémmel, a címadó bohóccal.

Forrás: Movierockets Entertainment

A cselekményt ettől kezdve a vidámparkot körbe ijedező Jenny és Sam folyamatos, közösen előadott sikítozva rémüldözése, illetve a mindezt helyenként megszakító intim, ismerkedős pillanatok váltakozása jellemzi. Ebbe a "sok sikítás-kis beszélgetés" szerkezetbe hoznak valamiféle frissességet a vidámpark szörnyeinek magánszámai. Ezek a lények ugyanis karakteresebb figurák hőseinknél, és olyan színészek hangjain szólalnak meg, mint Sean Young (Rachael a Szárnyas fejvadász-ból), Lance Henriksen (Bishop A bolygó neve: Halál-ból) és Michael Winslow (a hangutánzós fickó a Rendőrakadémiá-ból).

A megjelenésükben nyálkás retrószörnyeknek be nem áll a szájuk. Egyikük például folyamatosan a vidámpark modernizálásának szükségszerűségén zsörtölődik, majd csúnyán kicikizi David Bowie arcszerkezetét. A Braineater (Agyevő) névre hallgató rém pedig annyira túlbeszéli az agyevés előnyeit és élvezeti faktorait, hogy egészen felhúzza vele a társát, majd végül elmegy a kedve az egész agylakmározástól. A lassan mozgó, karmos kezű bohóc pedig egyrészt az obszcén rigmusokban erős "Háp-háp hápogó, most megdöglesz faszszopó", másrészt kínzás közben tanulságos kis viccet mesél az erdőben együtt kalandozó egyszeri halról, pingvinről és láncfűrészről.

Forrás: Movierockets Entertainment

Mivel azonban ezek a közjátékok inkább meglepőek és fárasztóak, mint sem viccesek, a Gingerclown-ról elmondható, hogy nem csak szerkezetében, hanem stílusában is hű maradt végtelenül lebutított elődeihez. Paródiáról akkor beszélhetünk, amikor ez az ostoba egyszerűség a röhejességig fokozódik. A párbeszédek alatt is rendületlenül erőltetett ijesztgetős zenén, vagy a kizárólag sikítozásra és affektálásra kárhoztatott tinilányon néha nevetni is lehet. Összességében viszont a Gingerclown komédiának nem elég vicces, horrorként pedig egyáltalán nem működik. Az ijedségtől senkinek sem kell tartania, és még egy valamirevaló trancsírozós mészárlástól is eltekintettek az alkotók.

A Sikoly-filmek tinihorrorokra jellemző eszközöket egyszerre kiröhögő és alkalmazó megközelítése korábban már bebizonyította, hogy egy régi horror al-műfaj megidézésének lehet létjogosultsága. Ezzel szemben a Gingerclown bár teljesíti a nem túl nagy vállalást, és kellemesen elnosztalgiázgat a nyolcvanas évek tömeg horrorfilmjein, miközben példásan hasznosítja a nemrég bezárt Budapesti Vidámpark ismerős helyszíneit, nem mutat semmi újat. Így pedig távol áll attól, hogy élvezhető filmnek nevezhessük.

Olvasnivaló: Őrült magyar komolyan gondolja - interjú a Gingerclown rendezőjével