DiCaprio gusztustalanul jó

A Wall Street farkasában Martin Scorsese három teljes órán át pumpál a képünkbe egy olyan világot, ahol semmi nem érték, csak a pénz. Leonardo DiCaprióval együtt döbbenetesen jól csinálják, de könnyen túladagolódhatunk.

Ha Hollywood rácuppan egy témára, egykönnyen nem ereszti: idén mintha mindenki a pénz, a csillogás, a luxus hajszolásával lett volna elfoglalva, csak Cannes-ban négy olyan filmet mutattak be, ami erről szólt (A nagy szépség, Lopom a sztárom, A nagy Gatsby, Túl a csillogáson), aztán ott volt még a Spring Breakers, A jogász és a Pain & Gain is. Pech, hogy Martin Scorsese A Wall Street farkasa című filmjét az év utolsó mozihetében mutatják be, ami engem illet, már telítődtem a változatos drogokkal, észbontó partikkal, az ízléstelenül bronzbarnára fújt végtagokra aggatott drága ékszerekkel és elképesztő szexuális kicsapongásokkal. Scorsese filmjének pedig nem árt kipihenve nekiülni.

Leonardo DiCaprio A Wall Street farkasa című filmben Forrás: Pro Video Film

Mert ez a film tényleg semmi mást nem ad, mint hogy három teljes órán keresztül pumpál az arcunkba egy olyan világot, amelyben a pénz az egyetlen érték. A pénz, ami arra jó, hogy vegyél belőle "kokaint és kurvákat, barátom". Így orientálja a (lényegében csak erre a zseniális cameóra beugró) Matthew McConaughey már az elején a nézőt és a film főhősét, a kezdő bróker Jordan Belfortot, aki még egy fontos dolgot megtud a bizarr munkaebéd során: nem cél, hogy a kliensek is keressenek a közös bizniszen, sőt. Belfortnak nem kell kétszer mondani, azonnal magáévá teszi az életfilozófiát, és az 1987-es fekete hétfőn mint kisebb akadályon könnyedén túllendülve, először piti kis részvényekkel piti kis kuncsaftokat átvágva, majd ugyanezt a nagy halak közt folytatva ripsz-ropsz felépít egy tekintélyes méretű brókerházat, ami csak úgy ontja magából a pénzt.

A Wall Street farkasa Forrás: Pro Video Film

A Belfortot alakító Leonardo DiCaprio narancssárgára fújt bőrrel, rondafeketére festett hajjal és végtelen energiával veti bele magát a szerepébe, kaotikus seregként hömpölygő pénz-, drog- és szexéhes alkalmazottait úgy dirigálja, mint egy őrült hadvezér. Scorsese mindent a lehető leggrandiózusabban ábrázol. Belfort beosztottjainak tartott lelkesítő beszédei, a luxusbulik, egy teljes szétcsúszásba forduló repülőút, később egy hatalmas tengeri vihar - a film tele van ilyen iszonyatosan látványos, rengeteg szereplőt mozgósító, precízen felépített és a maximumig kipörgetett nagyjelenettel, amelyek szinte szkeccsekként sorakoznak egymás után. Ezek nagy erővel rántják be az embert, de előfordulhat, hogy egy idő után kezdjük úgy érezni, túladagolódtunk, mert Scorsese két agyeldobás közt semmiféle pihenőt nem biztosít.

A Wall Street farkasa Forrás: Pro Video Film

Egy kicsit meg lehetett volna kurtítani a filmet, de tény, hogy ha valaki, Scorsese képes arra, hogy olyan ritmust adjon egy ilyen karneváli őrületnek, ami ellenállhatatlanul sodor magával. Amikor például már épp kezdjük úgy érezni, hogy a segglyukból kiszippantott kokótól kezdve céges bulin célba dobott törpékig mindent láttunk már, akkor lazán beveti minden idők egyik legzseniálisabb, legviccesebb betépési jelenetét, amelyben DiCaprio olyan frenetikus burleszkkomédiázást ad elő, amit valószínűleg nem sokan néztek ki a színészből, aki karrierje során most először vállalta be, hogy komplett hülyét csinál magából a vásznon. Nem mellesleg a jelenet második felében a Belfort jobbkezét, Donnie-t alakító Jonah Hill fokozza az őrületet, akiről persze eddig is tudtuk, hogy irtó vicces, de itt szépen belesimul a környezetébe, mindenki annyira fékevesztett.

Leonardo DiCaprio és Jonah Hill A Wall Street farkasa című filmben Forrás: Pro Video Film

Scorsese agyas rendező, akinél a szex a legritkább esetben erotikus, most pedig kifejezetten ironikusan használja, hogy kidomborítsa vele a figurák szánalmasságát. Ezeknek a férfiaknak mintha nem is volnának igazi szexuális vágyaik, mintha csak azért üzekednének nyakló nélkül, hogy bizonyítsák maguknak: megtehetik. Úgyszólván evidens, hogy Belfort a kezdetektől mellette levő kedves, barna feleségét, amikor már sikerben dagonyázik, lecseréli egy sokkal mutatósabb szőkére (Margot Robbie), de az egészen ihletett megoldás, hogy ez a nő kívülről olyan, mint egy gondosan kifaragott szobor, tökéletes, de még akkor sem erotikus, amikor pinát villant, amikor viszont kinyitja a száját, kiderül, hogy bele is csak annyi kifinomultság szorult, mint a kurvákkal fetrengő férjébe.

Margot Robbie és Leonardo DiCaprio A Wall Street farkasa című filmben Forrás: Pro Video Film

Két nagyjelenet között a figurák csak dumálnak és dumálnak, megidézve Scorsese legjobb gengszterfilmjeit, ahol úgy ismertük meg belülről a maffiózók sajátos világát, hogy hallgattuk a véget nem érő pofázásukat. Ez brókerekkel is működik. És ezek a film legélvezetesebb részei, amelyek kifinomultabb eszközökkel hatnak ránk, mint a dörömbölő orgiák. A cselekményt nem mozdítja előre, hogy Belfort egy kocsmában ülve hosszan faggatja Donnie-t a saját unokatestvérével kötött házasságáról, vagy hogy végigüljük a teljes meetinget, amelyen négyen aprólékosan átbeszélik a törpés célba dobás technikai részleteit, de ezek a pillanatok még annál is beszédesebben mesélnek a figurák viccesen sekélyes mentalitásáról, mint amikor Belfort a jachtja fedélzetéről homárokat és dollárokat hajigál a távozó FBI-ügynökök után.

Morális kérdések fel sem merülnek. Bár a cselekmény úgy épül fel, mint egy klasszikus erkölcsi példázat a gátlástalanul magasba törő emberről, akire aztán az elkerülhetetlen bukás vár, de Scorsese most szabadon eresztette ritkán előbújó komikus énjét, és olyan távolságtartó szarkazmussal mesél, amit Bret Easton Ellis is megirigyelhetne, DiCaprio pedig olyan erkölcstelen élvezettel játssza el Belfortot, hogy hiába nem öl meg senkit, simán eszünkbe juthat róla a véres fejjel vigyorgó Christian Bale az Amerikai pszichó-ból.

A Wall Street farkasa Forrás: Pro Video Film

Scorsese nem mond semmi újat a kapzsiságról, az önzésről vagy a kapitalizmus működéséről, de úgy tűnik, nem is akar. Ezekről A Wall Street farkasá-ból nem derül ki semmi, amit ne tudtunk volna meg már a Tőzsdecápák-ból, és arról sincs szó, hogy a film Belfort lélektani portréja lenne. Ez itt nem az Aviátor Howard Hughesa, akinek bebarangoltuk a pszichéjét, hiába néz bele időnként Belfort a kamerába, és szól közvetlenül hozzánk, egyáltalán nem kerülünk közelebb ahhoz, hogy megértsük, mitől lett ekkora seggfej. Ez is, mint ebben a filmben minden, csak a szórakoztatásunkra kieszelt trükk, mert, úgy tűnik, Scorsesének nem volt más célja, mint hogy elmeséljen nekünk egy elképesztő történetet. Olyan dögösen, ahogy csak tőle telik.