Matthew Vaughn rendező előzetesen is telikürtölte a világsajtót azzal, hogy elege van a komor, Christopher Nolan receptje alapján készülő szuperhősfilmekből - még a Skyfall-t sem kímélte -, és azt ígérte, hogy visszahozza a színtiszta szórakoztatást a mozikba. Vaughn nem érte be ennyivel, és még a filmben is direkt elmondatta a nosztalgiázó főgonosszal (Samuel L. Jackson), hogy mennyivel jobbak voltak a kémfilmek régen. Ez a kiszólás egyébként remekül érzékelteti a film fő hibáját: sokszor többre tartja a harsányságot a szellemességnél. Értettük volna a film - egyébként szimpatikus - célkitűzését kényelmetlenül direkt visszautalás nélkül is.
Mielőtt az összes Roger Moore-rajongó elrohanna megvenni a jegyét, érdemes hozzátenni, hogy Vaughn rendezte az ultraerőszakos Kick-Ass-t is, és az abból ismert, lehetetlenségig túlpörgetett, durva akciózás jellemzi a Kingsman-t is. A hatvanas-hetvenes évek színes, mulatságos kütyükkel és őrült tervekkel teli kémvilága találkozik a mostanság virágkorukat élő, akrobatikus, energiabombaként ható akcióbetétekkel, és közben viccé változnak a kémfilmek megfáradt kliséi. Papíron így néz ki a Kingsman: A titkos szolgálat.
És hogy egy konkrét példát is mondjak a recept megvalósulására: a főgonoszt árnyékként kísérő, hallgatag és szexi testőr (Sofia Boutella) és legfőbb bizalmas évtizedes velejárója a zsánernek, az viszont már Vaughnra jellemző, extravagáns hozzátoldás, hogy a nő lábai helyen rugós pengék vannak, és úgy ugrándozik rajtuk, mintha egy gyilkolást a világ legmókásabb dolgának tartó balerina lenne.
Sajnos csak a film második felére pörög fel annyira a Kingsman, hogy vigyorogva bámuljuk az egyre inkább elharapódzó káoszt, és azt mondhassuk magunknak, igen, ez a film beváltja azt, amit ígért. Előtte túl körülményesen vezet minket végig a Töki nevű telepi suttyó (Taron Egerton) kiképzésén. Őt választotta tanítványának Galahad (Colin Firth), abban a reményben, hogy a srác bizonyítja rátermettségét, és megválasztják a Kingsman tagjává.
Minden jól sikerült poénra legalább kettő fárasztó jut, és a történet maga sem húzza be az embert túlságosan. Jackson valami nagyon rosszban sántikál: nyakba ültetett chipek, világuralom, rendben. Néha az volt az érzésem, hogy Vaughn és a forgatókönyvíró szabadjára engedték a fantáziájukat, és egyik ötletükre sem tudták azt mondani, hogy ez béna, ez pedig már túl harsány, hagyjuk. Samuel L. Jackson az angol és a szinkronos verzióban is selypít, ez egy rövidfilmben akár még vicces is lehetne, de majdnem két órán keresztül idegesítő.
Aztán eljön az ominózus mészárlás, és minden addigi hibát elfeledtet. Colin Firth agyát ellepi a vörös köd, és addig nem nyugszik, míg meg nem gyilkol mindenkit a környezetében. Ezt fősodrú filmekhez képest eszement brutalitással, és trükkösen úgy mutatja Vaughn, mintha vágás nélkül vették volna fel. Iszonyú energiák szabadulnak fel ebben a mesteri jelenetben, illetve a nézőket is szokatlan kihívás elé állítja: egyszerre borzonghat a látottakon és élvezheti a szélvészgyors tempót. Ezt a mészárlást még sokáig fogjuk emlegetni.
Körülbelül innentől mondhatjuk azt, hogy tényleg azt adja a Kingsman, amire szerződött. Kapunk egy szuper befejezést, amely egyszerre játssza újra nagy kedvvel és parodizálja ki ügyesen a régi Bond-filmek nagyzolós fináléit. Nemcsak a film, hanem Töki is felnő a feladathoz, és vérbeli James Bondként, kitűnő stílusérzékkel írtja a rajokban érkező ellenfeleket. Azért a régi önmagát sem hazudtolja meg, és egyáltalán nem a szokásos dolgot beszélik le a hercegnővel, cserébe azért, hogy kiszabadítsa. Ez nem a Neveletlen hercegnő, itt nem szégyenlősködik és finomkodik senki, és a királyi leszármazott is benne van a buliban. Voltak kezdeti bénázások, de a végére jó buli lett a film, folytatása következhet.