A Karlovy Vary-i filmfesztivál utolsó napjaiban egyre kevesebben gyülekeznek esténként a parkokban, és az ajándékboltokból is végleg elfogytak a zergemintás zoknik. A kicsit lanyhult érdeklődést első körben Jamie Dornan, azaz Mr. Grey tornázta föl délutáni lezser napszemüveges-mosolygós vörös szőnyeges bevonulásával, amitől megvesztek A szürke ötven árnyalata-rajongók.
De befutott Harvey Keitel is, aki a Cannes-ban bemutatott, Ifjúság (kritikánk) című Paolo Sorrentino-filmet kísérte el Karlovy Varyba, de a laza hangulatú közönségtalálkozón bármi másról szívesebben beszélt, mint az új filmjéről. Ami nem is baj, mert így egy csomó pompás De Niro-, Tarantino-, Scorsese-, és persze Theo Angelopoulos-sztorival gazdagodtak az egybegyűltek.
Az utolsó fesztiválozással töltött napon azonban semmi sem volt fontosabb, mint hogy bepótoljuk az eddig nem látott, de korábban betervezett filmeket.
A Variety magazin filmkritikusai által legjobbnak választott filmek idén is külön szekciót kaptak. A fiatal bolgár rendezőházaspár, Petar Valcanov és Kristina Grozevová The Lesson (A lecke) című izgalmas, egyszerre feszült és mégis sokszor nevettető erkölcsi drámája is bekerült a válogatásba. A film egy szigorú és elveihez hű kisvárosi angoltanárnő néhány napos kálváriáját meséli el, amikor megpróbálja helyrehozni férje felelőtlen lépését, amellyel romba döntheti az egész családot. A férfi, akinek nincs munkája, viszont remekül ellátja a pár négyéves kislányát, ahelyett, hogy befizetné a felvett kölcsön részleteit, a hónapok alatt összegyűlt összeget autóalkatrészre költi. Ha három napon belül nem utalják át egy összegben a tartozást, elveszítik egyetlen vagyonukat, a házukat.
A nő teljesen egyedül küzd meg a helyzettel, és két nap leforgása alatt eljut a fizetéselőleg kéréstől az uzsorakamatra kölcsönző bandáig, mindezt úgy, hogy a film végig fenntartja az idő szorítása miatti feszültséget.
Ekkora izgalmat még nem okozott banki átutalás,
mint a The Lesson emlékezetes jelenetében, és sportversenyen sem drukkoltam még annyit, mint most azért, hogy odaérjen a főhős még zárás előtt.
A rendezők ügyesen fokozzák a feszültséget, de közben megmutatják az őrült vesszőfutás szélsőségességében rejlő humort is, mindezt úgy, hogy a film lélektani pontossága a Dardenne fivérek alkotásait idézi.
A film elején még nem világos, hogy miért ragaszkodik rögeszmésen a tanárnő ahhoz, hogy leleplezze, ki lopkodja a társai pénzét az osztályban, és miért tart kiselőadásokat a gyerekeknek arról, hogy erkölcstelen meglopni másokat. Folyamatosan újabb és újabb cseles módszereket ötöl ki, hogy mindenáron megtalálja a tettest, miközben minden szabadidejében a pénz után futkos. Vannak a The Lesson-ben olyan pillanatok, amikor túl hosszúnak érezzük a százöt perces játékidőt, de azért a pillanatért, amikor végül megértjük, hogyan kapcsolódik össze az ámokfutás és az iskolai tolvaj esete, megéri türelmesen várni.
A Sundance filmfesztiválon rendezői díjat nyert Robert Eggers New Englandben nőtt föl, és állítja, hogy gyerekkorának különös hangulatot adott a környék múltja és a régi telepesek után megmaradt épületek, legendák és mesék. A tizenhetedik században játszódó The Witch (A boszorkány) forgatókönyvét is ezekből a rémtörténetekből írta, és olyan élménynek szánta, mintha egy nagyon régi múltból felsejlő rémálmot látnánk.
A The Witch tényleg nagyon különleges, sajátos világot teremt, amelyben az állatoknak olyan a tekintetük, mintha emberek lennének, néha úgy érezzük, mintha egy mesebeli sűrű sötét erdőben lépkednénk, és
olyan kifejező az összes szereplő arca, hogy garantáltan emlékezni fogunk mindegyikükre.
A történet szerint a tizenhetedik századi New Englandben egy ötgyerekes, vadul vallásos családot kitaszít a telepesek közössége, és egymagukban kénytelenek boldogulni a zord körülmények között. Először a legkisebb gyerek, a még csecsemő Sam tűnik el megmagyarázhatatlan körülmények között az erdő mellett felvert tanyán, és a szörnyűségek megállíthatatlanul folytatódnak. A filmbéli család először egy nagyon összetartó, a bajban is egymásba kapaszkodó, szeretetteli, védelmező körnek tűnik, ám a borzalmak fokozatosan felszínre hozzák a bigott vallásosság miatt elnyomott szorongásokat, amelyek a sokkoló, végső szétesésig vezetnek.
A legidősebb lány a történet kulcsa. Ő Thomasin (Anya Taylor-Joy), akinek épp bimbózásnak indul a nőiessége, és aki elképesztően jámboran viseli, hogy egyedül pesztrálja az összes kistestvérét. Ő a legjózanabb is, aki bár követi apjának dörgedelmes imádkozásra kötelező parancsait, nem veszíti el a kapcsolatot a valósággal. Mégis, ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább Thomasint teszi mindenki, de leginkább az anyja, felelőssé a szörnyűségekért. Anya Taylor-Joy babaarca és kifejező játéka rengeteget hozzáad a filmhez, és a boszorkányos képek is ijesztőek, de összességében
inkább a film hangulata a lenyűgöző, és csak néhány jelenetben éri el a legjobb horrorfilmekre jellemző borzongatást.
A magyar filmbemutatók még gond nélkül lezajlottak a hét közepén, de amikor Karlovy Varyt is elérte a vihar, megtapasztaltuk, hogy milyen a katasztrófamozizás egy luxushotelben. A Ryan Gosling-féle Fél Nelson-t is jegyző Ryan Fleck és Anna Boden rendezőpáros legújabb filmjét, a Mississippi Grind című pókeres road movie-t néztük éppen egy elegáns hotel bálterméből ideiglenes kialakított moziteremben, amikor lecsapott a vihar. Az üvegtető beázott, a lámpák felkapcsolódtak, és nagy hangerővel beindult a légkondicionáló. A mozigépész nagyjából a film közepénél leállította a vetítést, de mivel odakinn ömlött az eső, és úgysem tudtak hazaindulni a nézők, végül újra elindította.
A Mississippi Grind - már amennyit a mostoha körülmények ellenére láttunk és hallottunk belőle - a Fél Nelson-hoz hasonlóan érzékeny emberábrázolással mutat be egy furcsa barátságot. Két szerencsejáték-függő fickó, Curtis (Ryan Reynolds) és Gerry (Ben Mendelsohn) együtt vág neki az országnak, és egyszerre izgalmas, tragikomikus és fájdalmas találgatni, hogy kik lehettek ők akkor, amikor a játékhoz szükséges pénz megszerzésén kívül más dolgok is érdekelhették őket.
A Mississippi Grind nem nagyon tart sehova, inkább csak egy erős hangulatot ad át, de Ben Mendelsohn (Animal Kingdom, A sötét lovag: Felemelkedés) lenyűgöző alakítást nyújt benne. Gerry egy rettenetesen nyomorult figura, de egyrészt ő már kibékült ezzel, másrészt pedig megmaradt a humorérzéke.
A végtelenségig tudnánk nézni, ahogy Mendelsohn a Machu Picchu szavak kiejtésével szórakozik,
vagy ahogy az ügyetlenül a padlóra ejtett koszos virslik után matat a földön. Az ausztrál színésznek - aki egy fesztiválinterjúban cáfolta, hogy feltűnik a Rouge One című különálló Star Wars-filmben - egy másik filmjét is bemutatták Karlovy Varyban, a Slow West című westernt, amiben Michael Fassbender a főszereplő.
Mendelsohnon kívül emlékezetes még a filmben az előnytelen vörösre festett hajú Sienna Miller, aki határozottan jobban mutat egy független filmben, mint Ryan Reynolds, aki szokásához híven most is felejthető. A Mississippi Grind-ben hangzott el az idei fesztiválfilmek legaranyosabb és legőszintébb randis párbeszéde:
- Nincs pénzem. - Én meg férjnél vagyok.
A fesztivál egyik legnagyobb meglepetése volt Alanté Kavaité, a Franciaországban élő fiatal litván rendezőnő The Summer of Sangailé című filmje, ami legalább annyira szerethető és elragadó, mint a Viszlát, első szerelem!, és bár bőven mesél a kamaszkori kínokról is, valójában egy szép és meghatározó nyári leszbikus szerelem története.
Az őrületesen kreatív, életvidám Auste és a szorongásait a karja vagdosásával oldó, tanácstalan és gyönyörű Sangailé a nyári szünetben találkoznak Vilnius mellett, és hamar egymásba szeretnek.
Szól a litván popzene és a táncdalok, erdőn-mezőn szeretkeznek a lányok,
és lassan Sangailé is megtalálja a helyét a világban.
Alanté Kavaité, aki színésznőként kezdte a karrierjét, teljesen jogosan nyerte el második filmjével a legjobb rendezőnek járó díjat a Sundance filmfesztiválon. A The Summer of Sangailé egy gyönyörűen fényképezett, őszinte, szép és mély film, amelyben van humor, erotika és valami lenyűgöző eredetiség. Sangailé a műrepülés megszállottja, és pilóta szeretne lenni, de tériszonya miatt ez szinte lehetetlen.
A rendező többször is repülteti a kamerát a táj fölött, ami egyszerre szédítő, ugyanakkor hihetetlenül felszabadító érzés, pont olyan, mint amilyet a lány is átél, miközben az álmáról ábrándozik. Mindkét fiatal főszereplő csodálatosat alakít a filmben, de Julija Steponaityté Léa Seydoux-ra emlékeztető hipnotikus szépsége és sokrétű játéka különösen lenyűgöző.