A legpocsékabb napot is feldobja egy kis gyilkosság

Eddig úgy tűnt, a legrosszabb, ami történhet, hogy a saját múltját alkalmanként meggyalázó Woody Allen rendez egy újabb teljesen súlytalan, tét nélküli és felesleges romantikus komédiát. De kiderült: azokat legalább jó iparosként össze tudta rakni, míg ha filozofálni szeretne, mint most az Abszurd alakkal, arról már ennyi jó sem mondható el.

Az Abszurd alak egy hihetetlen és megdöbbentő film. Pontosabban az a hihetetlen és a megdöbbentő, hogy egy Woody Allen-szintű, hajdani zseninek gondot okozhatnak olyan elemi szintű filmes alapfogások, amelyeket még egy nyeretlen kezdőnek is muszáj elsajátítania, ha nem akarja, hogy minden stúdióból páros lábbal rúgják ki az első filmtervével együtt.

Hihetetlen, megdöbbentő - Joaquin Phoenix az Abszurd alak című filmben Forrás: Freeman Film

Pedig Woody Allen menetrend szerint egy év után érkező, új filmje (1981 volt az utolsó év, amelyben nem mutattak be tőle semmit)

nemcsak a csapnivaló forgatókönyv és a gyenge színészi játék miatt idegesítően rossz,

hanem azért is, mert mintha az író-rendezőt már csak az érdekelné, hogy eljusson a film első jelenetétől az utolsóig, de az már nem, hogy ezt filmszerű körülmények közt tegye.

Pedig az alapsztori nem rossz - nem csoda, hiszen azt Dosztojevszkij írta meg Bűn és bűnhődés címen. Egy kiégett, depressziós egyetemi filozófiatanár abban találja meg élete célját, hogy kitalálja: erkölcsileg védhető lenne meggyilkolnia egy gonosz embert, hogy ezáltal jobbá váljon a világ, és a tettel segítsen a rossz ember jóravaló ellenségén. Ja, és mellesleg közben romantikus viszonyba keveredik egy diákjával, mert egy sablonosnál is közhelyesebb szerelmi szál nélkül nyilván elképzelhetetlen lenne filmet készíteni.

Csapnivaló, gyenge - Emma Stone és Joaquin Phoenix az Abszurd alak című filmben Forrás: Freeman Film

Már az első percektől fogva dermesztő nézni, hogy milyen matematikai lélektelenséggel építi fel Allen a történetet: mintha egy képletet akarna megoldani, amelyben nem szerepel az életszerűség, az emberiesség, de még a gördülékeny történetmesélés sem.

Allen kizárólag arra figyel, hogy a történet felépüléséhez szükséges információk elhangozzanak.

Egy jellemző jelenet: a két főhős áll egymással szemben a könyvtárban, és beszélnek pár mondatot az irodalomról, majd az egyik megjegyzi, szereti Dosztojevszkijt. A másik erre közli, hogy ő mindent olvasott tőle. Vágás, jelenet vége - és ennek csak az volt a célja, hogy elhangozzon az orosz mester neve, mert az majd később fontos lesz.

Az író-rendező még arra sem vette a fáradságot, hogy valami szituációt, filmes helyzetet teremtsen, ahol valamiért logikus, hogy szóba kerül az ilyesmi, csak a szereplők köré rakott egy amúgy funkciótlan könyvtárat. Ami még mindig több, mint a film több tucat hasonló jelenetében, ahol a szereplők egyszerűen egymás mellett sétálva mondják el roppant fontos tételmondataikat. Ettől még a vágás is furcsa, ügyetlen formát ad az egész filmnek: Allent annyira nem érdekli más, mint a minél célratörőbb információátadás, hogy amint ez megvan, mindig azonnal véget is ér a jelenet. Kipipáltuk, jöhet a következő.

Funkciótlan, furcsa - Joaquin Phoenix és Parker Posey az Abszurd alak című filmben Forrás: Freeman Film

De maguk a tételmondatok is úgy recsegnek a szereplők szájában, mint a homok. Talán egyetlen mondat sincs a filmben, amiről legalább távolról hihető lenne, hogy élő ember más élő emberek társaságában pontosan így kimondaná őket. "Be kell, hogy valljam, hogy az ő létezésről vallott elméletei számomra mindig is túl komorak voltak" - ilyen mondatok százai révén képzeli el Allen az emberfaj egyedeinek kommunikációját.

Így tulajdonképpen teljesen érthető, hogy miért játszanak olyan rosszul még azok a színészek is, akik egyébként kiválóak szoktak lenni.

Na, nem Emma Stone, akinek mindig is kimerült a színészi tehetsége abban, hogy természetellenesen nagy szemei vannak,

és aki most sem képes egyetlen felháborodást, egyetlen sírást sem úgy kivitelezni, hogy arról a nézőnek emberi érzelmek, és ne színészi pózok jussanak az eszébe.

Nagy szemei vannak - Joaquin Phoenix és Emma Stone az Abszurd alak című filmben Forrás: Freeman Film

Hanem Joaquin Phoenix, aki talán sosem volt még ilyen rossz: jobb híján Leonard Hofstadtert játssza, az Agymenők című sorozat tudósát. Nemcsak jelmezei és frizurája miatt, de még a mondhatatlan mondatokkal, a bűzlően papírszagú szentenciákkal is úgy birkózik meg, mintha nem egy önálló embert játszana, hanem csak közepesen jól utánozna egy másik embert.

A megdöbbentő és hihetetlen dolgok sorát növeli az is, hogy

Allen mostanra mintha még azt is mind elfelejtette volna, amit eddig a dramaturgiáról tudott.

Erre egyrészt az utal, ahogyan kínosan felsül botcsinálta krimiszerzőként: miután először részletesen végignézhetjük a bűntény kitervelésének minden állomását, majd a megvalósítást is, Allen jó ötletnek tartotta, hogy a szereplők egy bődületesen hosszú jelenetben megpróbálják kitalálni, hogy hogyan is történhetett a bűntény kitervelése és megvalósítása. És tényleg elmondják pontról pontra még egyszer.

Igaz, erről a jelenetről talán azt hihette a rendező, hogy feszültséget fog hordozni, és senki nem mert neki szólni, hogy mivel a történet szerint az ötletelésnek semmi tétje nincs, így a legtöbb, amit hordozhat, a falkaparó unalom. De az olyan jelenetekre már tényleg nincs magyarázat, mint amikor az egyik szereplő elmondja a másiknak, hogy egy harmadiknak van egy bizonyos teóriája, ami így és így hangzik. Majd miután a szereplő találkozik a teóriagyárossal, felkéri, hogy ugyan mondja már el az elméletét - és a másik meg is teszi, szinte szó szerint ugyanúgy, ahogyan azt korábban egyszer már végigmondták.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen gyermekien debil módon ábrázolja Allen a fontos mozzanatokat.

Az utolsó, mindent eldöntő nagyjelenet alatt például a moziközönség nagy része felkacagott,

mert az egész annyira suta, hogy az még a Tom és Jerry című rajzfilmben is kirívó lett volna. De az is megér egy misét, ahogy a rendező a szánkba rágja a párhuzamot a Bűn és bűnhődés-sel: a főhős épp ebbe a könyvbe készített jegyzeteket a kitervelt bűntényről, és, nahát, pont elöl is hagyta a könyvet az íróasztalán. Micsoda szerencse!

Unalmas, suta - Jamie Blackley és Emma Stone az Abszurd alak című filmben Forrás: Freeman Film

Mindez persze "csak" idegesítő és hihetetlenül fárasztó, de legalább lenne valami a mérleg másik tálcáján, ha a Dosztojevszkijtől kölcsönvett morális dilemmáról bármit, de tényleg bármit el tudna mondani a film. De, és ez már szürreálissá teszi ezt az egész filmet, ebből sem lesz az ég adta világon semmi.

Allennek van képe azzal a vérlázítóan bugyuta semmitmondással hazaengedni a nézőt, hogy "hát igen, lehet, hogy jobb hely lesz a világ egy gonosz ember nélkül, de a gyilkosság bizony akkor is nagyon rossz dolog". Így aztán az sem derül ki, hogy akkor most mit is akart ez a film: ábrázolni egy bugyuta románcot? A világ leggyengébb krimijének lenni?

Idegesítő, fárasztó - Emma Stone és Joaquin Phoenix az Abszurd alak című filmben Forrás: Freeman Film

Nincs egy érdekes karakter az egész filmben, vagy legalább valaki, akivel együtt lehetne érezni. Nincs egyetlen izgalmas párbeszéd, nincs egyetlen találó mondat sem. Nincs egy emlékezetes kép, és nincs egy pontja sem a történetnek, amiben az izgalom szikrája felsejlene.

Nem is csak megdöbbentő és hihetetlen film az Abszurd alak, hanem végtelenül szomorú is:

még tovább rombolja azt a képet, amit a fiatalabb Woody Allen kialakított önmagáról. Évtizedek fogják csak tudni eldönteni, hogy elég hamar felhagy-e majd a filmezéssel ahhoz, hogy zseniként emlékezzünk majd rá, és ne vállalhatatlanul gagyi filmek egykor dicsőbb múltú tömegtermelőjeként.