Megszokott felállás, hogy a hollywoodi nagyágyúk versenyen kívül mutatkoznak be a cannes-i filmfesztiválon. Fair üzlet ez, hiszen Cannes-nak kellenek a sztárok a vörös szőnyegre, Hollywoodnak pedig jól jön a publicitás és a fesztivál programjában való részvétel még versenyen kívül is egyfajta nívót kölcsönöz az amerikai produkcióknak. A blockbusterek és animációs filmek (tavaly a Mad Max és az Agymanók premierje is itt volt) mellett persze minden évben akad pár amerikai független művész, aki versenybe kerül.
Az amerikaiak így Cannes-t tekintik az Oscar-szezon kezdetének és az utóbbi években a Carol, a Foxcatcher és Az élet fája is egy-egy fontosabb cannes-i díjjal a tarsolyában vágott neki az Oscar-kampánynak. Idén egyelőre más a helyzet: sem Jodie Foster Pénzes cápá-ja, sem Spielbergtől A barátságos óriás, sem a Rendes fickók nem tűnik esélyesnek arra, hogy a Mad Max díjesőjét megismételje. A Woody Allen-nyitófilm, a Café Society pozitív fogadtatását pedig csúnyán elhomályosították a premierre időzített pedofil-vádak. A versenyprogram amerikai filmjeiből viszont még akármi is lehet, bár első blikkre nehéz elképzelni, hogy bármelyik az Oscarig meneteljen, viszont itt Cannes-ban simán nyerhetnek fontosabb kitüntetést.
Csak egy nyugis életet akartak, nem polgárjogi mozgalmat
A 37 éves Jeff Nichols Cannes egyik nagy felfedezettje. Második filmje, a Take Shelter öt éve megnyerte a Kritikusok hete fődíját és egy év múlva a Mud Matthew McConaughey-vel már a versenyprogramba került. Nichols ráadásul annyira szapora, hogy idén a másik fontos európai filmfesztiválon, a Berlinálén is volt bemutatója, a korai Spielberget idéző Midnight Special és három hónappal később itt van Cannes-ban az új filmje, a Loving.
A cím egyébként nem feltétlenül a szerelemre (pedig az Cannes-ban jó ómen, Hanekétől a Szerelem Arany Pálmát, Makk Károlytól az idén újra bemutatott Szerelem a zsűri díját és legjobb színésznői kitüntetést, Gaspar Noé 3D-s erotikus szenvelgése pedig egy jó hangulatú éjféli vetítést kapott), hanem Mildred és Richard Loving vezetéknevére utal, akiket az ötvenes évek végén Virginia államban börtönbüntetésre ítéltek, mert eltérő bőrszínük ellenére össze mertek házasodni.
Nichols jól ráérzett, hogy ez az alaphelyzet 2016-ban annyira vérlázító képtelenség, hogy felesleges túldramatizálni. Nem kell összeszorított ököllel vonulás, ku-klux-klános támadás vagy könnyes összeborulás a legfelsőbb bíróság ítéletekor, a dráma maga a tény, hogy kicsit több mint fél évszázaddal ezelőtt még itt tartott az a világhatalom, amelynek az élén most épp színesbőrű elnök áll. A visszafogott, minden kínálkozó giccshelyzetet elkerülő megközelítés ebből a szempontból az idei Oscar-nyertes Spotlight-ot idézi, ott is a kevesebb volt több.
A Loving esetében viszont néha már nagyon kevés a kevés. Mildred (Ruth Negga) és Richard (Joel Edgerton) kapcsolatába alig látunk bele, azt leszámítva, hogy a férfit zavarja a felhajtás és egyikük sem akart polgárjogi harcos lenni, csak éltek volna együtt békében. Érdekes pedig, hogy a fekete nő családja a vidéki középosztályt képviseli, a férfi pedig egy nagyon egyszerű munkásember, de nem tudunk meg róluk többet, csak amennyi a történelemkönyvekbe is bekerült.
A Star Wars gonosznál nincs jámborabb ember
Ha a Loving-ra elhasználtam a visszafogott jelzőt, akkor nem is tudom, mit mondhatnék Jim Jarmusch újdonságára, a Paterson-ra, amelyben egy buszsofőr minden reggel felkel, elmegy dolgozni, a pihenője alatt verseket ír, hazamegy, megcsodálja a felesége által napközben festett textíliákat, majd leviszi sétálni a kutyát. Minimalista talán, de Jarmusch kis habókos világában mindez nem dögunalmas, hanem megnyugtató és elbűvölő – legalábbis egy ideig. Két órán keresztül nehéz fenntartani ezzel a koncepcióval az érdeklődést és a bájos (különösen a kutyás) jelenetek ismétlődése egy idő után inkább fárasztó.
Jarmusch szerencsére emberére talált napjaink egyik legérdekesebb fiatal színészében, Adam Driver-ben, aki a Csajok tévésorozatban már öt éve zseniális, de újabban a vásznon is minden arannyá válik, amihez köze van és a Star Wars-beli szerepét (Jarmusch egyébként elmondta Cannes-ban, hogy soha egyetlen Star Wars filmet sem nézett meg) magabiztosan ellensúlyozza függetlenfilmes választásaival.
Ellentmondásosabb viszont partnernője, a csodaszép Golshifteh Farahani karaktere – a mindig mosolygó, muffinokat és saját tervezésű ruhákat készítő álomlány, akivel egyébként semmi közös programot nem szerveznek soha. Létezik egyáltalán ez a nő?
Tablet helyett túlélés
A korábbi években hagyomány volt, hogy az Un certain regard szekcióba mindig meghívták a Sundance filmfesztivál legnagyobb sikerét, így itt indult nemzetközi diadalútjára a Precious, a Blue Valentine és a Messzi dél vadjai is. Idén viszont a várakozásokkal ellentétben sem a Manchester by the Sea-t, sem a Birth of a Nation-t nem hozták el Cannes-ba, hanem az amerikai szemle egyik kevesebbet méltatott darabja, a Viggo Mortensen főszereplésével készült Captain Fantastic került be az Un certain regard-ba.
Mortensen egy hippi-családapát alakít, aki a vadonban neveli hat gyereküket, de felesége öngyilkossága után rá kell döbbennie, hogy nem biztos, hogy az általa elképzelt nomád élet szolgálja a legjobban a gyerekek javát. A keserédes alaphelyzet ellenére a film tele van fergetegesen vicces és aranyos jelenetekkel, a cannes-i közönség például konkrétan tapsviharban tört ki, amikor az apuka borral kínálja hatéves-forma gyerekét, és megjegyzi, hogy Franciaországban ez bevett szokás.
A humor mellett jó arányérzékkel, igazságosztás nélkül sikerül ütköztetni az elvakult hippi-öko-bio őrületet a videojátékoktól bódult tinédzserek világával. A végkifejletben ugyan nem sikerül teljesen kivédeni a kínálkozó giccs kockázatát, de összességében így is egy magával ragadó, minden korosztálynak tökéletes szórakozást nyújtó amerikai függetlenfilm a Captain Fantastic.