Itt egy Disney-hercegnő, akinek eszében sincs bepasizni

Vágólapra másolva!

A Vaiana tökéletes családi moziélmény: a szülők egy mozijegy áráért úgy érezhetik, mintha egy trópusi hajóútra fizettek volna be, melynek során az idegenvezető megismerteti őket a csendes-óceáni kultúrával, mitológiával, a gyerekek pedig egy ostoba csirke és egy hetvenkedő félisten csínytevésein nevethetnek. A talpraesett hősnőt, akit a Disney újító szándékkal teremtett meg, mindenki a szívébe fogja zárni, és a Jégvarázs zenéjét is kicserélhetjük végre a lejátszóban.

Huszár András

Vágólapra másolva!

animációs film Vaiana Disney Dwayne Johnson Lin-Manuel Miranda

Az idei év igazán elkényeztette az animációs filmek rajongóit, ráadásul a mezőnyt nem a Pixar dominálta, mint tavaly az Agymanók-kal: a Szenilla nyomában-t ugyan szerették a kritikusok, csak senki nem sorolná a stúdió örökranglistájának élére. Mellette sokan szerették A kis kedvencek titkos életé-t, Seth Rogen érdekes vallási metaforát kanyarított a Virsliparti-ból, a Laika stúdió ezermesterei meg az utóbbi évek egyik leggyönyörűbb stop-motion meséjét fabrikálták a Kubo és a varázshúrok-kal.

A Disney meg különösen szép évet zárt azok után, hogy tavaly egyetlen rajzfilmmel sem rukkolt elő. A tavasszal bemutatott Zootropolis-ban egy nyomozós történetet elbeszélő állatmesén keresztül akut társadalmi problémákat (előítéletek, rasszizmus) feszegettek a fiatal generáció számára is könnyen értelmezhető módon, a csupaszív Vaianá-val viszont már az ünnepekre hangolódhatunk, és a négyéveseket is bátran elvihetjük rá, amennyiben szívmelengető, felemelő élménnyel szeretnénk megajándékozni őket.

Míg az örök hó birodalmában játszódó Jégvarázs előbb befagyasztja a szívünket, s csak utána olvasztja ki, a Vaiana felér egy trópusi utazással: a polinéz szigetvilágon, a napsütötte Csendes-óceánon tölthetünk el két órát, nagyszabású tengeri kalandra kísérve a címszereplőt, Vaianát, egy idilli sziget törzsfőnökének lányát, akit arra nevelnek, hogy egyszer majd átvegye a paradicsomi állapotban élő népe vezetését. Egy a bökkenő: Vaianát pöttöm kora óta csábítja a végtelen óceán, elvágyik a szigetről, felfedezni a nagyvilágot.

Hajózni azonban szigorúan tilos, a távoli vizek iránti olthatatlan kíváncsiságában csak a sziget bolondjának tartott nagymamájával osztozik. De nemcsak Vaiana vonzódik az óceánhoz, az óceán személyesen őt választja ki a világ megmentésére irányuló küldetésre: rá kell vennie egy bajkeverő félistent, Mauit, hogy keljenek át az óceán túlfelére, és szolgáltassák vissza a teremtés istennőjének szívét – amit épp Maui lopott el –, különben a sötétség elborítja a földkerekséget. Az alakváltó, hetvenkedő szélhámost persze nehéz rávenni efféle önzetlen cselekedetre, holott neki még nagyobb szüksége lesz Vaiana segítségére, mint fordítva.

„Ha ilyen ruhát viselsz, és van egy szárnysegéded, hercegnő vagy” – közlik Vaianával a film egy korai pontján. A lány kézzel-lábbal tiltakozik ellene, de ez ne tévesszen meg senkit: valóban a Disney-hercegnők hosszú-hosszú sorát gyarapítja. A film mégis másmilyennek ábrázolja, mint amit megszokhattunk, kezdve a hősnő bőrszínével, származásával.

Nem ez az első alkalom természetesen, hogy a Disney barna bőrű hercegnőt szerepeltet (Aladdin), vagy őslakos civilizációba kalauzol (Pocahontas), ám az alkotók ezúttal nem kínálnak fel egy európai szereplőt, hogy rajta keresztül ismerjük meg a távoli kultúrát, joggal bíznak abban, hogy a polinéz nép mindennapi életének nüanszos ábrázolása önmagában is elegendő.

Az egy dolog, hogy Vaianát csupa színes bőrű szereplő veszi körül, akiknek egyébként az eredeti verzióban hasonlóan diverz színészgárda kölcsönzi a hangját (Maui szerepében Dwayne „The Rock” Johnson fakad dalra, míg Vaianát a tizenhat éves hawaii-i Auli’i Carvalho kelti életre). Nem lelünk körülötte egy árva daliás legényt sem, akibe bele tud szeretni.

Már a Jégvarázs is csavart egyet-kettőt a Disney klasszikus toposzain, hiszen a szerelemmel szemben a testvéri kapcsolatot helyezte előtérbe, illetve a szép szőke herceget tette meg gonosztevőnek. De a Vaiana teljes egészében szakít azzal a begyöpösödött hagyománnyal, hogy Disney-hercegnőhöz mindenáron románc dukál.

Ha már itt tartunk, áskálódó gonosztevővel is adós marad a film. Igaz, hogy a talpraesett hercegnőnek és az akarata ellenére elrángatott félistennek az úti cél felé haladva meg kell mérkőznie néhány ellenlábassal – például egy kincshajhász, Lajcsi királyra hajazó, foszforeszkáló óriás tarisznyarákkal –, de a végső csatát egy megelevenedett természeti csapással vívják, amely még egy megkapó, részvétre és könyörületre apelláló üzenetet is hordoz az élet körforgásáról, teremtésről és pusztításról, a szív és a lélek gyógyító erejéről.

A Vaiana tehát sok szempontból újít, változtat a bevett Disney-formulán, valamelyest eltér az ezerszer látott sablonoktól. A veszélyek ellenére is végtelen békét és nyugalmat árasztó természeti képeivel akár még Mijazaki Hajao munkásságát is eszünkbe juttathatja, különös tekintettel A vadon hercegnőjé-re. A japán mester művészetében is előkelő helyet foglalnak el az őselemek, főleg a víz szimbolikája, és a Vaiana számítógépes animátorai páratlan részletgazdagsággal és élethűséggel dolgozták ki az óceán textúráját, színvilágát, sokféleségét, az éjszakai csillagfényes égbolt és a sötét víztükör összeérését.

Az Aladdin-t és A kis hableány-t is jegyző rendezőpáros, Ron Clements és John Musker szemlátomást mélyen beleásta magát a csendes-óceáni szigetvilág kultúrájába, mitológiájába, gazdagon bélelték ki a viszonylag egyszerű vonalvezetésű történetet a helyi folklór elemeivel, a rohamléptékben fejlődő 3D-s animációs megoldásokat pedig népművészeti motívumokkal.

A szigetvilág teremtésmítosza, a Maui testén önálló életet élő tetoválások által, amolyan bőrre vetített házimozin elmesélt legendák, vagy a Salamon-szigetek mondaköréből átemelt kisnövésű kalózok – akik egy Mad Max – A harag útjá-t idéző akciójelenetben veszik üldözőbe Vaianáék lélekvesztőjét – szerves egészet alkotnak. Kézzelfogható közelségbe hoznak egy letűnt civilizációt, nekünk is fontos, hogy Vaiana megmentse a pusztulástól.

Nem turistaként fordulunk tehát meg Vaiana otthonában, világában, magunkénak érezhetjük, amiben a részben polinéz nyelven énekelt dalok is rengeteget segítenek. A Hamilton című Broadway-musicalével az USA-ban kisebbfajta kulturális forradalmat kirobbantó, egy csapásra megasztárrá és internetes népi hőssé avanzsált Lin-Manuel Miranda szerzeményei közül valószínűleg egy sem lesz akkora bombasláger, mint a Legyen hó, ám az új-zélandi Opetaia Foa’i és Mark Mancina zeneszerző közreműködésével alkotott dalok rendkívül fülbemászóak, sugárzik belőlük az optimizmus, a szerzőjükre jellemző pozitív energia.

A Vaiana ugyanakkor csak bizonyos pontig mer vagy akar újítani. Véletlenül se számítson senki formabontó mesére, összességében mégiscsak egy tradicionális Disney-kalanddal van dolgunk. Elkerüli a tipikus kliséket, de nem pótolja őket mással, valóban eredetivel. A cselekmény egyszerűsége – a szereplőknek el kell jutni A pontból B pontba –, a konfliktusok szűkre szabott jellege részben előny, mert letisztult filmet eredményez, ám sajnos egyben megfosztja Vaianát a komplexebb jellemfejlődéstől, egyedibb karakterív lehetőségétől.

Mert hiába tesz tanúbizonyságot talpraesettségéről azáltal, hogy az apja parancsaira fittyet hányva saját kezébe veszi a sorsát, valójában a harmadik főszereplőként viselkedő óceán szemeli ki, hozza meg helyette a legfőbb döntéseket, egyengeti az útját a végcélig. (Úgy és akkor segít a lánynak, ahogy és amikor úri szeszélye diktálja, ami dramaturgiailag elég önkényes eszköz.) Vaiana a film első pillanatától kiválasztott, és csupán egyszer fogják el kétségek, belső utazása, valódi vezetővé érése épp ezért soványka marad.

Ám mindez legfeljebb csak a felnőtt nézőket bosszanthatja, és szerencsére őket sem fogja különösebben. A gyerekek nagyszerű példaképpel gazdagodnak a makacs, jószívű Vaiana személyében, remekül fognak szórakozni Maui félresikerült alakváltásain, vagy a páros mihaszna szárnysegédjén, egy gülüszemű csirkén, aki minden idők legostobább Disney-figurája.

És a film szépen megfogalmazott tanulsággal ereszt el, miszerint a múlt beható ismerete és a jövő, az ismeretlen iránti nyitottságunk, kalandvágyunk, álmaink követése nélkül sosem élhetjük meg a jelenünket. Lám, még a Disney sem fél a változástól.