Vontatott zagyvaság lett az Assassin's Creed

Minden adott volt ahhoz, hogy az Assassin’s Creed bebizonyítsa, igenis lehet jó filmet készíteni videojátékból. Michael Fassbender és Marion Cotillard jelenléte általában garancia a minőségre, Justin Kurzel rendező a Macbeth adaptálása után gondolta úgy, hogy érdemes csuklyás orgyilkosokról és totális hatalomra vágyó templomosokról filmet forgatnia. Nagy ambíciókkal vágtak neki, de az eredmény egy unalmas katyvasz lett, amibe a spanyol inkvizíció idején játszódó, néha egészen káprázatos akciójelenetek fecskendeznek némi izgalmat.

Nagy reményeket fűztem az Assassin’s Creed-hez, hiszen két zseniális színész, Michael Fassbender és Marion Cotillard is úgy döntött, hogy a videojáték-feldolgozások rossz híre és túlnyomórészt rémes minősége ellenére is érdemes ebbe a projektbe több hónapnyi munkát fektetniük. Ha a Macbeth-et sikeresen adaptálták Justin Kurzel rendező vezényletével, akkor egy videojátékba biztosan nem fog beletörni a bicskájuk – gondoltam, de sajnos tévesen.

Michael Fassbender az Assassin's Creed című filmben Forrás: InterCom

Fassbender és Cotillard hiába játszanak a tőlük megszokott intenzitással, Kurzel pedig hiába dobja be a nézőt a spanyol inkvizíció vérszomjas és kaotikus világába, a történet címén előadott zagyvaság maga alá temeti a színészeket, és a látványos történelmi fantasy sem tudja ellensúlyozni a napjainkban játszódó részek gyilkos monotonitását.

Az Assassin’s Creed tálcán kínálta fel magát a filmeseknek: a történelmünket a háttérből igazgató titkos szervezetek témája felizgatja az emberek fantáziáját, a legnépszerűbb összeesküvés-elméletekből több is ezen a vonalon mozog. A Ubisoft 2007-ben indult videojáték-sorozatában az asszaszinok és a templomosok évszázadok óta tartó titkos háborújaként ábrázolták a történelmet, melyben az előbbiek hisznek az emberek szabad akaratában, az utóbbiak viszont el akarják törölni azt, és úgy tartják, hogy azzal teszik a legjobbat az embereknek, ha uralkodnak felettük (az asszaszin valóban létező, síita vallási közösség volt a keresztes háborúk korában, utódaik, a nizáriták most is élnek Iránban).

Ebből az ideologikus szembenállásból akár még egy olyan filmet is ki lehetett volna hozni, ami egyaránt imponál a Shakespeare-en edződött, morális és politikai dilemmákon rágódó nézőknek és a csuklyás orgyilkosként settenkedő, asszaszin karakterek bőrébe bújó játékosoknak. Végül mindkét halmaznak csalódást okozott Kurzel.

Marion Cotillard és Michael Fassbender az Assassin's Creed című filmben Forrás: InterCom

Egy asszaszin beavatási rituáléjával kezdődik a film, majd pár évszázadot előugorva a tulajdonképpeni főhőst, a kivégzésére váró Cal Lynchet (Michael Fassbender) is megismerjük, aki egy high-tech börtönben tér magához. Lynch fontos személy a templomosok számára, a genetikai emlékezetét kihasználva akarnak az Éden Almájának a nyomára bukkanni. A főhőst egy óriási hidraulikus fémkarhoz, az Animushoz csatlakoztatják, amelynek segítségével felidéződnek benne távoli őse, a tizenötödik század végén élt asszaszin, Aguilar emlékei. Őrülten kacifántos, ugye?

A film hihetetlen komolysággal próbál berángatni a világába, a képkockákból áradó szilárd hit egy ideig engem is elvakított, hogy az Assassin’s Creed olyan irányba tart, ahová érdemes követni. A szabad akarat összetett témaköre, illetve az a feldobott kérdés, hogy az ember uralkodhat-e erőszakos hajlamán, valóban indokolhatná a film komor hangvételét, lassan hömpölygő tempóját, de idővel sajnos egyértelművé válik, hogy semmilyen izgalmas gondolatot nem tudtak kisajtolni magukból a forgatókönyvírók, helyette be kell érnünk az Éden Almájának kényszeres, mantraszerű emlegetésével.

Michael Fassbender és Jeremy Irons az Assassin's Creed című filmben Forrás: InterCom

Rengeteg film szerveződött már egy misztikus tárgy köré, de míg Steven Spielberg sikeresen hitette el velünk, hogy a frigyláda vagy Jézus kelyhe minden erőfeszítést megér, addig ez a sokat hivatkozott alma megmarad lusta írói fogásnak, sértésnek az emberi intelligencia ellen.

A napjainkban játszódó részek vontatott párbeszédei a film leggyengébb pontját képezik, az Assassin’s Creed mindig akkor kap erőre, amikor visszautazunk 1492-be, és azt nézhetjük, ahogy a csuklyás Aguilar az inkvizíció elől menekül, Sevilla sikátoraiban akciózik. A múltbéli jelenetekben egy ritkán látott korszak elevenedik meg, és még egy érdekes nézőpontot is találtak hozzá: a katolikus spanyolok a templomosok hatása alá kerültek, így aztán az Ibériai-félszigetről már szinte teljesen kiűzött mórok nyerik el a nézők szimpátiáját.

Michael Fassbender az Assassin's Creed című filmben Forrás: InterCom

Több szemkápráztató és vérpezsdítő mutatvánnyal is előrukkolnak a filmben, de így sem hiba nélküliek az akciójelenetek. Kurzel gyakran túlzásba viszi a füst használatát: olyan nagy mennyiségben használja, hogy a hangulat fokozása helyett szimplán csak zavarja a látottak értelmezését. Illetve a kelleténél sokkal gyakrabban vág vissza a jelenbe, megakasztva ezzel a harc lendületét.

Az Assassin’s Creed fináléját is sikerült elrontani. A látványfilmektől elvárt, grandiózus befejezés szállítása helyett azt tartották fontosabbnak, hogy megágyazzanak egy esetleges következő résznek, még olyan áron is, hogy Marion Cotillard tudós karaktere józan ésszel felfoghatatlan dolgot műveljen.

Michael Fassbender és Ariane Labed az Assassin's Creed című filmben Forrás: InterCom

Gyakori érv a moziba járás mellett, hogy kiszakít a hétköznapok valóságából, és egy másik világba röpít el minket. Az Assassin’s Creed fordítva sült el, felszabadító érzés volt a vetítés után kilépni az utcára, és örömmel nyugtázni, hogy visszatértem a hétköznapok valóságába.