Nincs ijesztőbb a jó szándékú fehér embernél

A Tűnj el! az idei év egyik legnagyobb sikertörténete, négy és fél millió dollárból készült, 190 milliót hozott a konyhára világszerte, jelenleg a negyedik helyen áll a 2017-es amerikai nézettségi toplistán. A csavaros horror főleg témájában váltja be a hozzá fűzött reményeket: a fehér anyósjelöltéktől joggal tartó fekete srác pokoli családlátogatása leleményesen járja körbe a rasszizmus problémakörét, számos kínos percet okoz. A formai kísérletezést nem viszi túlzásba, ám okos, szórakoztató film, amit vétek volna kihagyni. 

Nem csak az ismeretlentől félhet az ember. Néha sejtjük, érezzük, minden porcikánk arra figyelmeztet, hogy olyasmibe sétálunk bele, aminek nem lesz jó vége, mégis megtesszük, mert illedelmességre neveltek, vagy mert mások kedvére akarunk tenni vele. Így jár Chris (Daniel Kaluuya), a fiatal fotóművész, aki hiába jelzi barátnőjének, Rose-nak (Allison Williams), hogy talán nem lesz olyan zökkenőmentes az első közös hétvége a lány szüleinél, mint azt Rose gondolja. Chris ugyanis színes bőrű, míg Rose, ha akarna, sem lehetne fehérebb.

Daniel Kaluuya és Allison Williams a Tűnj el! című filmben Forrás: © Universal Pictures/Justin Lubin

A Tűnj el! szociálisan érzékeny horror, amely a mindennapi rasszizmust vizsgálja, és mint ilyen, megfoghatná a könnyebbik végéről a témát. Rose szülei lehetnének véresszájú déliek, akik még mindig az ültetvények korát sírják vissza, égő kereszttel riogathatná a Ku-Klux-Klan az ellenséges környezetbe csöppenő fiatalembert. A film azonban nem véletlenül robbantott kasszát Amerikában, és nyerte el szinte minden kritikus kegyeit: agyasabb, körmönfontabb utat választ, és meri kényelmetlen helyzetbe hozni célközönsége fehér tagjait.

Az író-rendező Jordan Peele – aki komikusként, a Key & Peele szkeccssorozat egyik alkotójaként szerzett hírnevet, és akinek ez a mozifilmes bemutatkozása – a rasszizmus kevésbé látható, apróbb formáit tárja fel, amit a magukat liberálisnak valló, nyitott fehér értelmiségiek gyakorolnak, gyakran úgy, hogy maguk sem veszik észre. Túlkompenzálnak, nem győzik hangoztatni, hogy „harmadszor is Obamára szavaztak volna”, vagy hogy Jesse Owens 1936-os berlini olimpiai győzelme meghatározó esemény számukra.

Mosolyogva, barátságosan, a lehető legjobb szándékkal degradálják Christ a bőrszínére, amit a srác a társadalmilag megkövetelt udvariassággal visel el.

De biztos, hogy a legjobb szándék vezérli Rose szüleit vagy a hétvégi összejövetelre érkező vendégeket?

A Tűnj el!-t érdemes minél kevesebb előismerettel nézni, de az talán – horrorfilm lévén – nem spoiler, hogy a mosolyok és a mikroagressziók mögött sötétebb fenyegetések lappanganak.

Catherine Keener, Bradley Whitford, Allison Williams, Daniel Kaluuya és Betty Gabriel a Tűnj el! című filmben Forrás: © Universal Pictures/Justin Lubin

És ha az eddig elmondottak alapján egy tankönyvízű prédikáció körvonalazódna, ezt a tévképzetet szeretném minél gyorsabban elhessegetni.

Peele nem kioktatni, hanem szórakoztatni akar.

Ismeri és ügyesen alkalmazza a zsáner hatásmechanizmusait: a Tűnj el! a témájától lesz egyedi és különleges, radikálisan újszerű, dramaturgiájában viszont nem vállal formabontást, a hagyományokat követi, ami a széles nagyközönség számára is azonnal befogadható filmet eredményez.

Ez egyben kicsit a hátrányára is válik, a Tűnj el! a kétharmadáig szépen, okosan építkezik, de pár kulcsjelenetet leszámítva nem elég erős a bőr alá kúszó klausztrofóbia, a veszélyérzet és a feszültség zsigeri fokozása, ami még hatásosabbá tehetné az utolsó felvonás szédítő őrületét. Addig apránként adagolják a megmagyarázhatatlan furcsaságokat: a fekete személyzet bizarr viselkedését – Betty Gabriel félelmetesen intenzíven játssza a házvezetőnőt – vagy a késő esti beszélgetést Rose terapeuta anyjával (Catherine Keener), aki hipnózis alá vonja a főszereplőt.

Daniel Kaluuya a Tűnj el! című filmben Forrás: © Universal Pictures/Justin Lubin

A filmet az első felében az enyhén baljós atmoszféra, a szatirikus, kényelmetlen szituációk, valamint az elsőrangú, rendkívül élvezetes színészi játék lendíti át az itt-ott fellépő üresjáratokon. Peele ravaszul alapoz a színészekről alkotott képünkre, majd játszik el velük: a családfőt megformáló Bradley Whitford leghíresebb szerepe a harcos idealista Josh Lyman Az elnök emberei-ből, Aaron Sorkin politikai sorozatából, Allison Williams pedig hat évadon át volt nagyvárosi buborékban élő, saját fejéből alig-alig kilátó lány a Csajok-ban.

Whitford és Keener szórakoztató gonoszok, de az érzelmi azonosulást a brit Kaluuya teremti meg, akit utoljára a Sicarió-ban láthattunk Emily Blunt megbízható partnereként. Egy-egy befeszüléssel, rezignált pillantással tolmácsolja a srác állandó szorongását, hiszen Chris nem azon aggódik, hogy történni fog-e valami baj, hanem hogy mennyi idő múlva.

Amikor sokszorosan beigazolódnak a félelmei, tágra nyílt szemébe nézve nem a sokk vág minket gyomorszájon.

A páni, egzisztenciális rettegés épp annak szól, hogy rossz előérzete dacára valahol mélyen még mindig hitt az ellenkezőjében, és többé már nem tudja áltatni magát.

Daniel Kaluuya a Tűnj el! című filmben Forrás: © Universal Pictures/Justin Lubin

A Tűnj el! még ennél is bonyolultabban közelít az afroamerikai identitáshoz, az asszimilációs törekvésekhez, a fekete kultúra elbitorlásának – amit az egyik szereplő „trendinek” nevez – vagy épp a rabszolgaságnak az örökségéhez. Ez utóbbi kulturálisan bevésődött képei, motívumai a film utolsó harmadában különösen leleményesen jelennek meg – a gyapotszedést olyan zseniálisan idézi meg a forgatókönyv, hogy majdnem megtapsoltam –, ám ezek bővebb kifejtése már elvenne a fordulatok, a felfedezés öröméből.

Amellett viszont semmiképp nem szabad elmenni, hogy Jordan Peele rendezőként is kiforrottan lép színre. A Tűnj el! bővelkedik emlékezetes, szuggesztív képi megoldásokban, bevezet néhány fogalmat – gondolok itt elsősorban a Süllyedés metaforákban gazdag terére –, amelyek garantált helyet vívnak ki a horrorfilmes lexikonban.

Olcsó jump scare-ek helyett inkább a nyomasztó atmoszférára helyezi a súlyt,

amit komplex hanghatások, elfojtott emlékeket vagy szubjektív érzeteket előhívó audiovizuális sugallatok gerjesztenek.

Lakeith Stanfield a Tűnj el! című filmben Forrás: © Universal Pictures/Justin Lubin

A Tűnj el!-t megérdemelten emelte vállára a közönség és a szaksajtó: bár elviselt volna több formanyelvi kísérletezést, kárpótol minket a nem épp pehelykönnyű témák sokrétű, mégis közönségbarát feldolgozásával, nagyon is aktuális társadalmi szorongások felszínre hozatalával. Bőven szolgál beszédtémával, rengeteget lehet róla vitatkozni. Az első filmes Peele kockázatot vállalt, és bejött a számítása; remélhetőleg sokan fogják követni a példáját.