Az Amerikai bérgyilkos olyan rossz, hogy az már tudomány

Vannak rossz filmek, amiket szívből gyűlöl az ember. Vannak filmek, amikről tudjuk, milyen rosszak, mégis tetszenek. Az Amerikai bérgyilkos rossz film, nem tetszett, mégis élveztem. Kellett hozzá, hogy társasággal nevessek a ZS-kategóriás akciófilmek silány hagyományait továbbgördítő tucatakciókon és -szereplőkön, az offenzív világképen, a már-már költészetté nemesedő röhejes dialógokon.

Értékelni kell, ha egy film nem árul zsákbamacskát, és már a nyitójelenetével a tudtunkra adja, mire számítsunk a következő két órában. Az Amerikai bérgyilkos hosszúra nyúló, giccses nyáltengerrel duzzasztja fel az óceánparti üdülőt, majd mészárlást rendez. Behoz egy barátnőt csak azért, hogy pár perc múlva eltegye láb alól, ezzel motivációt nyújtva a Kemény Férfi Főhősnek. „Ne sírj, akkor én is sírok!” – regulázza hősünk a csaját, amikor megkéri a kezét, mert ez olyan film, ahol férfi nem sírhat, csak ölhet. Buta, buta, buta macsófilm.

Amerikai bérgyilkos Forrás: Freeman Film

A film egy regénysorozaton alapul, a 16 kötetre rúgó Mitch Rapp-szérián Vince Flynn tollából, politikai thrillereiből tizenegy magyarul is megjelent. Nem tudom, Flynn könyvei szállítanak-e egy megbízható Jack Reacher-szintet, de pusztán az adaptációt nézve érthetetlen, miért gondolta bárki, hogy nem a tékák alsó polcára való, hanem rendes moziforgalmazásba. Még egy erős karakterszínésszel, a sziklaszilárd kiképzőtisztet játszó Michael Keatonnal is megpróbálták emelni a produkció fényét, hasztalan.

Pedig kell néha a jóféle eszképista szórakozás, ami megtestesülhet B-filmben, vagy pörgős, felszínes strandolvasmányban. Az Amerikai bérgyilkos társaságban, trashnézős szeánszokon szórakoztató lehet ugyan, de jóféle semmiképpen.

A terrorelhárító főszereplők a világot járva vadásszák a gonoszt, és az operatőr sokat rángatja a kézikamerát, de ez még nem szül agyas akciófilmet, mint a jobb Bourne-ok. A John Wick-filmek komolyan vehetetlen mesevilágban játszódnak, de ezt tudják is magukról, és az alkotók felől robusztus hozzáértéssel párosulnak; az Amerikai bérgyilkos amatőr módon vágja tönkre akcióit közelikkel és rossz koreográfiával.

Taylor Kitsch az Amerikai bérgyilkos című filmben Forrás: Freeman Film

A traumától megférfiasodó, nehezen kezelhető szuperkommandós Mitch Rapp (a kölyökképű Dylan O’Brien hiteltelenül keménykedik) első – és remélhetőleg utolsó – mozifilmes kirándulása ezzel szemben fárasztó, ostoba, egységsugarúbb, mint a legbénább 24-évadok voltak. (A regények írója szakértőként részt vett a sorozatban; a film rendezője Homeland-epizódokat jegyez.) Ha harminc éve készült volna, akkor Chuck Norris és Lee Marvin kapta volna a főszerepeket; ami azt illeti, ez nem is csak hipotetikus film, Delta kommandó a címe, a reagani éra veretes szimbóluma, ami épp csak egy kevéssel vállalhatóbb a mostaninál.

Tucatakciófilm az Amerikai bérgyilkos, de az erkölcsisége arcpirító. Soviniszta, vulgárpatrióta, retrográd, szexista, iszlamofób produktum, melyben a közel-keletiek csak a szabad világ elpusztítására törő gonosztevők lehetnek, a nők pedig akadékoskodó főnökök vagy kétszínű árulók. Hőseink egészen Rómáig zarándokolnak el egy rossz kezekbe került atombombáért, de a végén csak amerikai életek foroghatnak veszélyben, ennyi erővel az USA keleti partján is játszódhatna.

Michael Keaton az Amerikai bérgyiilkos című filmben Forrás: Freeman Film

Sorolhatnám még sokáig a marhaságokat, de muszáj válogatnom. Nem éri meg ugyanis egy mozijegy árát kifizetni az Amerikai bérgyilkos-ra, de vétek lenne, ha olvasóink kimaradnának a javából. Következzen tizenöt spoileres fénypont, instant klasszikus szállóige: ha felkeltik az érdeklődését, nem kell aggódnia, maradt még bőven hasonló gyöngyszem a film tarsolyában.

• „Plutónium. Dúsítva, ahogy ígértük.” – James Bond, mehetsz az öltözőbe, a „felrázva, nem keverve” már a múlté!
• Keaton reakciója az ellopott plutónium mennyiségére: „Az nagyon sok plutónium.”
• Keaton reakciója a küszöbön álló atomkatasztrófára: „Ez beszarás.”
• Keaton reakciója egy félresiklott kommandós akcióra: „Kurva életbe, micsoda káosz!”
• Keaton költői magasságokat ostromló tanítása: „Az ellenség báránybőrbe bújt farkasként gyilkol, ahogy mi is, csak mi jobbak vagyunk.”
• Keaton úgy terrorelhárít, hogy atomfizikusok megfigyelési listáját lapozgatja tableten, merthogy a CIA ezek szerint vezet egy ilyet.
• A keresett atomfizikus egy groteszk hájpacni, aki később meztelenül kúszik-mászik egy lövöldözés alatt, mint egy elkóborolt Pálfi György-karakter.
• A film hat női szereplője közül kettőnek van egynél több szöveges jelenete, cserébe négyüket lelövik.
• Az egyiküket csak vaktölténnyel, egy tesztakció alatt, ahol ki kell szúrni az IKEÁ-ban a civil ruhás merénylőket. Onnan lehet rájönni, hogy ő a hunyó, hogy terhes.
• A másikat két darab, egyenként pár másodperces snittben szerepeltetik: az elsőben pucér, a másodikban golyót kap.
• A harmadik azzal a leleménnyel szabadul meg túszejtőjétől, hogy a túszejtő pisztolyával torkon lövi saját magát. Ilyet mondjuk még nem láttam.
• Őt fél órával korábban egyszer már túszul ejtették. Nők, csak a baj van velük.
• Vele kétszer is majdnem lefekszik főszereplőnk, csak aztán mindig bunyózni kell. A terroristáktól elszenvedett traumáikkal flörtölnek, jól bevált taktika, már Mel Gibson is a sebhelyeivel fűzte Rene Russót a Halálos fegyver 3-ban. „Kicsináljuk a férgeket!” – hangzik el a verhetetlen pasizós szöveg.
• A renegát, jó oldalról átállt főgonosz neve: „Szellem”. Sajnos nem egy beszélő kutya, csak Taylor Kitsch a John Carter-ből.
• Pár éve sokan reménykedtek, hátha Dylan O’Brien lesz az új Pókember. Most az egyik jelenetben teljesülni fog a kívánságuk.