A Volt egyszer egy Amerika és a halhatatlanság

Ma lenne 90 éves Sergio Leone, akit a legtöbben a spagettiwestern legfontosabb rendezőjeként, a Dollár-trilógia és a Volt egyszer egy Vadnyugat alkotójaként ismernek. Leone azonban nem csak italowesternek rendezője volt, elég hattyúdalára, a Volt egyszer egy Ameriká-ra gondolni. Ez volt Leone nagy, évtizedeken át dédelgetett álomprojektje, és végül utolsó filmje is lett. Megtudhatjuk belőle, mi érdekelte a rendezőjét mindennél jobban.

Ott van a filmben Leone westernjeinek kiábrándultsága is, elég arra gondolni, hogy a filmbeli szocialista munkás-szakszervezet csak a maffia támogatásával tud boldogulni, piszkos pénz és zsarolás nélkül semmire nem mennek. Ez persze nem az egyetlen vonás, ami visszaköszön Leone westernjeiből: a főhős ezúttal sem feddhetetlen jellem, hanem saját erkölcsi kódexét követő bandita, aki lop, öl és nőt erőszakol, de a barátaiért tűzbe menne. Az ó-hollywoodi gengszterfilmekhez képest újítás, hogy Nudli meglehetősen vonakodó maffiózó, aki helyett inkább a film antagonistája mozgatja a szálakat. A Volt egyszer egy Vadnyugat-hoz hasonlóan ez a film is roppant lassú, amitől csak feszültségtelibb lesz, elég a jelenetre gondolni, amikor a lift kínzóan lassan viszi Nudlit egy neki állított csapda felé. A film hipnotikusságát részben ezúttal is Ennio Morricone zenéjéből, és különféle természetes zörejek kreatív használatából nyeri: gondoljunk csak a szekvenciára, amiben hosszasan csöng egy telefon, és sokáig fogalmunk sincs, honnan jön a ritmikus zaj. Leone széles totáljai ezúttal a 20-as évek Lower East Side-jának miliőjét teremtik meg, és újfent nagy hangsúllyal használja a közelképeket, elég a záróképre gondolni De Niro mosolyával az ópiumbarlangban (ennek jelentőségéről később).

Volt egyszer egy Amerika Forrás: Collection Christophel

A film ugyan majdnem négyórás, és a legmerészebb művészfilmeseket megszégyenítően lassú, de a cselekménye döbbenetesebb és rejtélyesebb aligha lehetne. Leone az eseményeket is olyan sorrendben mutatja meg, hogy a lehető legjobban sokkolják, demoralizálják a nézőt: például rögtön megölik benne a főhős, Nudli barátnőjét (hamarabb tudjuk meg, mint ő maga). A történetből íme egy kis ízelítő: a főhős egy megvénült, kiugrott gengszter, aki évtizedeken át rejtőzködött sikeresen, és jó oka volt rá: feldobta a bandáját (őrzi a titkot, hogy miért), és a rajtaütés során társait mind egy szálig megölték a rendőrök, bár a bandavezér, Max (James Woods) után csak egy felismerhetetlenre égett hulla maradt. Évtizedekkel később aztán egyszer csak megtalálják, de nem megölni akarják, hanem rávennék, hogy ő öljön meg valakit. Egy vagyon a fizetség, ráadásul kiderül, hogy a megbízó és a célpont azonos: azt kell megölnie, aki felbérelte. És könnyen lehet, hogy minden oka meglenne megölni azt a valakit, de valamiért mégsincs ínyére a bosszú.

Robert De Niro a filmben Forrás: AFP

Ez a sztori - és a film számos jelenete - talán túl csavaros ahhoz, hogy igaz legyen, ezért aztán Leone idézőjelbe teszi azzal, hogy Nudli tudatfolyamaként mutatja meg az eseményeket, a múltat az emlékei formájában tálalva. A karakter ráadásul ópiumfüggő, a filmben is egy ópiumbarlangban ismerkedünk meg vele, és ott is köszönünk el tőle, ami keretbe foglalja a cselekményt. A rendező is megerősítette, hogy a film (vagy legalábbis egy része) talán csak Nudli drogmámoros fantáziálása arról, mi történhetne, vagy történhetett volna. Leone nem az Amerikai Álmot dicsőíti, de még csak nem is kritizálja, hanem inkább mutat egy álmot Amerikáról. Olaszként, kívülállóként nem is tehetett mást, hiszen nem ismerte annyira Amerikát, mint egy tősgyökeres. Mintha direkt ügyelt volna arra, nehogy bennfentese legyen a témának, amiről filmet készít: miközben a hollywoodi filmtörténet hemzseg az olasz gengszterekről szóló filmektől (Leone pedig rendezhette volna A Keresztapá-t is), ő zsidó gengszterekről forgatott, akik kisebbségiekként éppúgy kívülállók voltak, mint ő maga Amerikában.

Volt egyszer egy Amerika Forrás: Collection Christophel

Hogy ez lett Leone utolsó filmje, abban szerepet játszhatott, hogy megbukott vele Hollywoodban: ahogy a Volt egyszer egy Vadnyugat-ot, úgy ezt a filmet sem értette a stúdió, végül megkurtítva engedték mozikba, ahol aztán a kritikusok utálták, a nézők elkerülték. Elviselhetetlen lehetett ez egy olyan rendezőnek, aki ennyire perfekcionistán készített filmeket. Azt túlzás lenne állítani, hogy Leonét csak a halála után kezdték értékelni, mivel a Dollár-trilógiával sztárrá vált, akin aztán Hollywoodban is próbáltak meggazdagodni. Első trilógiájának sikere nélkül talán sosem lett volna lehetősége elkészíteni olyan nagyszabású filmeket, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat vagy a Volt egyszer egy Amerika, de a Dollár-trilógia által felsrófolt elvárások végül a bukásához vezettek.

Ma már viszont

nem kétséges, hogy halhatatlan filmeket készített.

Korai westernjeit részben kényszer szülte, mivel az olasz közönség kerülte a hazai filmeket, de tódult mindenre, ami amerikai, vagy annak látszik (ezért aztán a filmesek hollywoodi sztárokat próbáltak elcsábítani, vagy maguk akartak amerikainak tűnni, elég Bud Spencer és Terence Hill angolos hangzású művészneveire gondolni). Leone zsenialitásának hála a spagettiwestern viszont megújította az egész műfajt, és visszahatott Hollywoodra.