Előre: A varázslat él

Vágólapra másolva!

A Pixar alkotásai még mindig az animációs filmek csúcsát jelentik. A stúdió, a 2017-es Coco óta nem rukkolt elő eredeti ötlettel (noha a Hihetetlen család 2 és a Toy Story 4 is kiváló filmek lettek), idén azonban két művük is napvilágot lát, ráadásul mindkettő egyedi darab, azaz nem folytatás vagy reboot. Ezek közül az első, egy tradicionálisabb fantasy, a Dan Scanlon (Szörny egyetem) által jegyzett Előre.

Péter Zsombor

Vágólapra másolva!

Pixar Előre Dan Scanlon

A történet egy modern világban játszódik, annyi különbséggel, hogy a bolygót jelen esetben mesebeli lények lakják, kiknek életének szerves részét képezte a varázslat. A technikai vívmányok hatására a mágia háttérbe szorult, s mára csak kevesen képesek elsajátítani. A 16 esztendős elfben, Ian Lightfootban megvan a tehetség, bátyjával ellentétben őt mégsem érdekli a dolog. Születésnapján mégis minden varázsütésre megváltozik.

Első blikkre nem tűnik túl eredetinek az Előre szüzséje, szimpla fantáziafilmet sejtet, ami egyszeri kalandozásnak megteszi, de többre nem hivatott. A végeredményt látva ez egyszerre igaz is, meg nem is. A koncepció remek, ugyanakkor messze nem hozták ki a maximumot a benne rejlő lehetőségekből. A mesebeli lények földhözragadtsága kreatív húzás, de csak ellustult kentaurokat és befásult mantikórokat látunk. Sokkal alaposabban is szemléltethették volna ezt a világot, de Scanlon leginkább egy kétszereplős kalandot kívánt alkotni.

A két főhős Ian és bátyja Barley, akiknek lehetőségük nyílik arra, hogy mágia segítségével egy napra visszahozzák az életbe halott apjukat. A varázslat csak félig sikerül, így küldetésre indulnak, hogy megtaláljanak egy ritka követ, ami beteljesítheti a vágyukat.

Az Előre elsőre furcsának ható cím, mégis beszédes, több szempontból is. Egyfelől, ahogy haladunk a cselekményben, úgy lesz egyre jobb és jobb a film, másrészt (ám nyilvánvalóan ez volt az igazi alkotói szándék) a cím szimbolikus jelentéssel bír. A látszólag mókás és egyszerű utazást ugyanis végigkíséri a gyász és az elengedés lélektana, amit csak úgy lehet elérni, ha előre tekintünk. Szép, elévülhetetlen üzenet, kár, hogy Scanlon munkája kicsit döcögősen indul. Ez köszönhető többek közt Iannek, aki szimpátia helyett inkább szül szánalmat a nézőben. Karaktere elnagyoltan nyámnyila, s nyilván ez kell ahhoz, hogy megtörténjen a fejlődés, de kifejezetten irritáló, ahogy szerencsétlenkedik.

A testvérpár kalandjai látványosak és izgalmasak, de végül az egész csak bohóckodásnak hat. Az eseményeknek nincs súlya, s valami hiányzik ahhoz, hogy összeérjen koherens egésszé. Ezt tudhatta a direktor is, ugyanis az utolsó harmadra összeszedi magát, óriásit dobva ezzel az összképen. Ugyanúgy megtartja a humort, de a dráma sokkal erőteljesebbé, emberivé válik. Ian áldozathozatala, Barley üzenete, s ahogy mi nézők átéljük kettejük kapcsolatán keresztül a pillanatot, az csodálatos. Hatalmas szükség volt egy ennyire fajsúlyos befejezésre ahhoz, hogy a film méltó legyen a Pixar nevéhez.

Noha az Előre egész biztosan nem válik az animáció akkora klasszikusává, mint a Wall-E vagy a Toy Story, de szórakoztató és élménydús az utazás, amire e két furcsa elf invitál minket. Igazán a gyönyörű zárlat emeli ki az átlagból az Előré-t, s pont emiatt a család minden tagja meg fogja benne találni azt, amit magával vihet a való életnek nevezett kalandban.