A Showgirls minden idők egyik legrosszabb filmjeként ismert, ennek ellenére - vagy éppen ezért - elég erős rajongótáborral rendelkezik.
Imádja például Quentin Tarantino, aki szerint Hollywood legjobb próbálkozása volt egy explotation filmre, amivel a korabeli nézők nem tudtak mit kezdeni.
Úgy gondolom, Paul Verhoeven értette a viccet, Joe Eszterhas viszont nem. Szerintem a legtöbb ember nem értette a filmet, mert nem ismerik az exploitation filmeket
- nyilatkozta a The Rolling Stone-nak 1998-ban.
Jacques Rivette szerint a Showgirls áll a legközelebb Verhoeven holland filmjeihez. "A többihez hasonlóan nagyon kellemetlen élmény: arról szól, hogyan lehet túlélni egy seggfejekkel teli világban, és ez Verhoeven filozófiája" - mondta a Les Inrockuptible-nek. (Mint ismert: Paul Verhoeven a hetvenes-nyolcvanas években a holland új hullám legnagyobb rendezője volt, művészetét sokan Fassbinderhez hasonlították, ő fedezte fel egyébként Rutger Hauert is. Verhoeven legnagyobb hollywoodi sikereit egyébként - mások mellett - Andy Vajna producer segítségével érte el.)
Paul Verhoeven filmje már azelőtt megosztó volt, hogy egyáltalán bemutatták volna. A világ egyik legjobb forgatókönyvírója, a szintén Verhoeven rendezte Elemi ösztönnel világhírűvé vált Joe Eszterhas rekordösszegnek számító, 2 millió dolláros előleget kapott a forgatókönyv megírására, Paul Verhoeven rendező pedig 45 millió dolláros költségvetésből készíthetett korhatáros filmet. Amerikában ugyanis a legszigorúbb besorolás az NC-17, ami azt jelenti, hogy 17 éven aluliak még csak felnőtt kíséret nélkül sem ülhetnek be rá.
Ennek megfelelően
a Showgirls-ben nincs visszafogottság, vagy diszkréten elforduló kamera, ha testiségről van szó.
Nomi Malone (Elizabeth Berkley) azzal a céllal érkezik Las Vegasba, hogy táncosnő legyen, és ugyan karrierje első állomása egy sztriptízbár, hamarosan a Stardust kaszinó topless revüjében lép fel. A sok showgirlre viszont csak egy sztár, Cristal Connors (Gina Gershon) jut, és hiába Nomi növekvő népszerűsége, és viszonya a vezetőség egyik tagjával (a Twin Peaks-ből is ismert nagy színész, Kyle MacLachlan), piszkos módszerek nélkül nem lehet feljebb (lejjebb?) jutni a ranglétrán.
A film kockázatos befektetés volt, ami sajnos nem jött be: ugyan a szigorú besorolás ellenére rengeteg moziban játszották, de a rossz kritikákkal párosítva a lehetséges érdeklődők töredéke ment el a filmre, ami így a gyártási költségét sem tudta visszahozni.
Az egész bukás legnagyobb vesztese Elizabeth Berkley lett,
akinek éppen kezdődő mozikarrierje csírájában elhalt, de Verhoeven és Eszterhas pályája sem heverte ki a traumát. Paul Verhoeven teljes mértékben vállalta a felelősséget, olyannyira, hogy ő volt az első ember, aki elment átvenni a szobrát az Arany Málna-díjkiosztón. A filmet akkor rekordnak számító, 7 díjjal tüntették ki.
Azonban VHS-kazettán (majd később DVD-n, Blue-ray-en) a film új életre kelt, és hiába őrizte meg pozícióját a legrosszabbnak tartott filmek között, egyre több és komolyabb filmrajongó gondolja jó filmnek.
Verhoeven és Eszterhas szándéka minden bizonnyal jó volt, de nem véletlenül nem tudta értékelni sem a korabeli közönség, sem azóta viszonylag sok nézője. Röviden összefoglalva: a tanulság pedig szájbarágósnak tűnt: igen, a szórakoztatóipar a földi pokol egyik legsötétebb bugyra, ez a férfiak világa, ahol a nőket tárgyként kezelik; a ranglétrán feljebb jutni sem jelent igazi sikert, csak a férfiak lesznek még gazdagabbak.
Magyarul: mindig a ház nyer. Ezt röviden már az első jelenet összefoglalja, amiben Nomi stoppolva megérkezik Las Vegasba. A férfi, aki felveszi a kocsijával, elviszi egy kaszinóba, majd otthagyja, Nomi megüti a Jackpotot, majd addig játszik tovább, amíg nem marad több pénze. A fickó pedig időközben lelép a bőröndjével, így a végeredmény egy lépés előre, kettő hátra.
A showbusinessen belüli hatalmi harcokról pedig már láttunk jobb filmeket is. A Showgirls szégyentelenül sokat merít az 1950-es, 6 Oscar-díjas Mindent Éváról című klasszikusból, amiben egy fiatal, első látszatra jóravaló lány (Anne Baxter) próbálja aljasabbnál aljasabb módszerekkel kitúrni a sztárszínésznőt (Bette Davis) - nemcsak a színházból, de még a tulajdon életéből is.
A Showgirls vitathatatlan bűne viszont az, hogy olykor unalmas.
Hiába része a koncepciónak, hogy a film mindent túlzásba visz, ha ezek végül kioltják egymást, és a néző hamar ráun mindenre, amit lát. A szó szerint egymásra halmozott meztelen női testek, Kyle MacLachlan frufruja, a rajzfilmbe illő medencés szexjelenet, és főleg Elizabeth Berkley legendás túljátszása együtt olyan elegyet alkotnak, amik külön-külön akár szórakoztatóak is lehetnének, így egyben viszont túl tömény az élmény. Nominak egy szimpatikus vagy hiteles megnyilvánulása nincs, egyik rohamát követi a másik, látszólag ok és cél nélkül. És hiába volt ez a rendezői utasítás, az idegesítő ripacskodás attól még idegesítő ripacskodás marad.
Abban talán mindenki egyetérthet, hogy a Showgirls messze elhagyja a jó ízlés határát. Ez annak idején sok nézőt zavart, de
egy egyre erősödő tábor szatíraként értékeli,
és olyan filmet látnak benne, ami egyfajta tükröt tart Hollywoodnak.
A szatirikus látásmód a film utolsó harmadában többé-kevésbé megbukik, amikor az addigi túlzásokat felváltja a rideg valóság egy nemi erőszak képében. A jelenetet már maga Verhoeven is bánja: saját bevallása szerint azt akarta megmutatni, hogy a legkegyetlenebb visszaélést a legkedvesebb, gyakorlatilag egyetlen szimpatikus karakterrel szemben követik el. Ugyanakkor ezért a főhős, Nomi itt a partvonalra kerül: nem vele történik, ő csak szemlélő. Így a katarzis elmarad, amit a vérszegény bosszúja sem hoz el, a film pedig egyszer csak véget ér, igazi lezárás nélkül. Nomi meglepően könnyen megússza Las Vegas-i kalandját, és gyakorlatilag ugyanoda kerül a film végére, ahol az elején volt.
Az mindenesetre vitathatatlan tény, hogy 25 évvel a bemutatója után még mindig téma a Showgirls, és senki sem tudja egy vállrándítással elintézni.
Van, aki rajta, és van, aki vele együtt nevet.
Sőt, idén két dokumentumfilm is készült róla.
Az élvezetének a legjobb módja talán az, ha a helyén kezeljük: egy olyan filmként, ami sokat akart mondani az amerikai álomról, aztán vagy kommersz (és rossz) filmként kezeljük - jelen sorok írója afelé hajlik - , vagy belelátunk többet is.