Ürülékben, kábítószerben és testnedvekben úszik Brad Pitt új filmje

Vágólapra másolva!

Féktelen bulik éjjel, káoszba forduló forgatások nappal, alvilági figurák és hírnévre szomjazó emberi roncsok mindenfele – így ábrázolja a húszas-harmincas évek Hollywoodját a Whiplash rendezőjének új filmje, a Babylon, amely a töménységével épp olyan kimerítő, mint egy átmulatott éjszaka. Nem csoda, hogy Brad Pitt és Margot Robbie kiváló alakítása ellenére is egyaránt megosztja a közönséget.

Német Dániel

Vágólapra másolva!

Brad Pitt Damien Chazelle Margot Robbie Babylon (film)

Bár a legelső rendezése, a Guy and Madeline on a Park Bench nem keltett nagy feltűnést, már abban megmutatkozott Damien Chazelle elképesztő stílus- és ritmusérzéke a zenés filmek terén, mindezt pedig a Whiplash-ben járatta csúcsra. A 2014-es film meghozta a nagy áttörést: 98 különböző nemzetközi elismerést zsebelt be, a vágását és a hangvágást Oscarral jutalmazták, miként J.K. Simmons alakítását is a legjobb mellékszereplőnek járó kategóriában.

Két évvel később pedig már Chazelle is átvehette a rendezői Oscar-díjat a szinte tökéletes Kaliforniai álom-ért mindössze harmincegy évesen – ilyen fiatalon soha senkinek nem ítélték oda az elismerést. Egy igazi csodagyerekről van tehát szó, nem meglepő, hogy ezt követően már közel 60 millió dollárból készíthette el a Neil Armstrong Holdra szállását bemutató, szívszorító Az első ember-t és bár utóbbi szűkösen hozta vissza a költségvetését, nem ingott meg a producerek bizalma a rendezővel kapcsolatban, éppen ellenkezőleg: a Babylon nem csupán az eddigi legdrágább filmje, de szemlátomást a stúdió semmiféle kontrollt nem alkalmazott vele szemben, teljes mértékben szabad kezet kapva valósíthatta meg eddigi legambiciózusabb projektjét. Valószínűleg sokan verik is a fejüket az asztalba a könnyelműségük miatt jelenleg, akkora bukás a film Amerikában.

Az anyagi siker és a valódi érték azonban nem jár általában kéz a kézben, esetünkben sincs szó sem arról, hogy Chazelle tehetsége megfakult volna, sőt: a Babylon az elmúlt évek egyik legöntörvényűbb és ezáltal az egyik legérdekesebb amerikai stúdiófilmje.

Ez már a legelején kiderül: már a főcím megjelenése előtt, félórán keresztül részletgazdagon ábrázolja, miként mulatozik az 1920-as években a hollywoodi elit,

miközben süvít a jazz-zene, Sodoma és Gomora tárul elénk, ahogyan az egész party kábítószerben és alkoholban úszik, mindenki önkívületi állapotban, szexuális energiáktól túlfeszülve bulizik, majd a házigazda egy valódi elefántot is bevezényel a tömegbe, hogy a vendégek megdöbbenését kihasználva kicsempéssze egy drogtúladagolásban meghalt nő holttestét.

A pokolbéli jelenetek után azonban nem kénköves eső hullik a szereplőkre, hanem néhány óra alvás után pár röviditallal felfrissítik magukat és forgatásra indulnak, amely nem kevésbé kaotikus, mint az előző éjszakai buli. A korszak hollywoodi filmkészítése ugyanis korántsem a jelenlegi profizmust árasztja: egy helyszínen több produkció felvételei zajlanak párhuzamosan totális fejetlenségben, már-már anarchiában, látszólag mindenki komplett idióta, nemcsak a sztárok és a rendezők, hanem a lincshangulatban türelmetlenül várakozó statiszták is. Chazelle nyilvánvalóan túloz, de már az is megdöbbentő, ha csak a valóságmagja is hiteles az általa vázolt képnek.

A Babylon végeláthatatlanul hosszú jeleneteken keresztül mutatja be a tárgyalt időszakot és a három teljesen eltérő karakter drámáját. Jack Conrad (Brad Pitt), a némafilmek sztárja, a karrierje azonban meredeken hanyatlani kezd a hangosfilmek megjelenésével és szembe kell néznie népszerűségének halványodásával, ezzel szemben a fiatal színésznő, Nellie LaRoy (Margot Robbie) dekoratív külsejével szép lassan az új korszak legnagyobb csillagává válik, a szakma azonban nem ismeri el a tehetségét, Manny Torres (Diego Calva) pedig egy szorgalmas melós, aki másra sem vágyik, minthogy a hollywoodi gépezet részévé váljon és ezáltal – akárcsak a sztárok – valamelyest ő is halhatatlanságot nyerjen.

És lényegében ez jelenti Chazelle visszatérő témáját is: akárcsak a Whiplash tántoríthatatlan dzsesszdobosa vagy Az első ember-ben Neil Armstrong, a Babylon főszereplői is azért küzdenek, hogy nyomot hagyjanak az örökkévalóságban.

És ez lehet Chazelle alkotói kulcsmotivációja is:

bár a játékidő első felében úgy tűnik, mintha le akarná rántani a leplet Hollywoodról, dehonesztáló, visszataszító képet festve az álomgyárról, végül mégis az az üzenet rajzolódik ki, hogy a sok mocsokért és tragédiáért részint vagy egészében kárpótol az a művészeti produktum, amely száz évvel később is elámítja majd a nézőket.

És idővel valószínűleg a Babylon is azok közé a klasszikusok közé tartozik majd, amelyek a saját korukban nem találták meg a közönségüket.

Utóbbi azonban egyáltalán nem meglepő, inkább az az érdekes, milyen megfontolásból készülhetett el közel 80 millió dollárból. A cseppet sem nézőbarát háromórás játékidő lassan és olykor érdemi események nélkül csordogál előre, a stúdiórendszer húszas-harmincas évekbeli világa pedig néhány filmőrültet leszámítva keveseket érdekel, a jelenkorban pedig már nem létezik az a sztárkultusz, aminek hatására két A-kategóriás színész – esetünkben Brad Pitt és Margot Robbie – neve önmagában elég lehetne a sikerhez.

A Babylon ráadásul nemcsak a nagyközönséget, hanem a szakmát is megosztotta, nem véletlenül. Az atmoszférateremtés, a képi világ, a zene ütemére lüktető bizarr jelenetek zseniálisak. A színészi alakítások szintén egytől egyig kiválóak, nem csupán a három főszereplő játéka, de megannyi mellékkarakter emlékezetes pillanatokat nyújt; Tobey Maguire például mindössze tíz-tizenöt perces jelenlétével egy David Lynch stílusára emlékeztető szürreális szcénában csaknem ellopja az egész filmet. Szintén lenyűgöző, ahogy a Babylon a különböző hangulati síkok között játszi könnyedséggel és a lehető legnagyobb természetességgel ugrál, sőt, olykor egyszerre vicces, nyomasztó, ijesztő és drámai. A milliónyi, önmagában fantasztikus részlet azonban szétesik a maratoni játékidőben, túlságosan tömény és megterhelő élményt nyújtva.

Kudarcról azonban semmiképpen sem beszélhetünk, vagy ha a Babylon annak is tekinthető, a maga nemében gyönyörű és a kompromisszum-mentességében nemes kudarc. És úgy tűnik, Damien Chazelle-t sem zavarja, hogy megosztja a közönséget, hanem éppen ellenkezőleg: mint nemrég egy interjúban elmondta, előre tudta, hogy vitákat robbant majd ki, de éppen ez volt a célja és szerinte több hasonló filmnek kéne születnie.