Tíz legendás filmzene, amelyeket még csak nem is jelöltek Oscar-díjra

A Keresztapa

A Psychotól A keresztapán át a Jurassic Parkig: filmzenék, amiket mindenki ismer, mégsem jutottak el még csak az Oscar-jelölésig sem. Összeállításunkban az amerikai filmakadémia legsúlyosabb filmzenei tévedéseit gyűjtöttük össze az elmúlt 65 évből.

Egy gyilkosság anatómiája (1959)

Otto Preminger csavaros tárgyalótermi krimije nem csupán a tematikai műfaj klasszikusa, de egyben az első hollywoodi film volt, amely nyíltan beszélt a nemi erőszakról, és az első nagy stúdiófilm, amelynek stáblistáján afroamerikai zeneszerző szerepelt, méghozzá nem kisebb művész, mint a jazz fekete hercege, Duke Ellington (valamint hangszerelő szerzőtársa, Billy Strayhorn).

Ellington improvizatív, a legkülönbözőbb képzettársításokat támogató játékos zenéje tökéletesen illeszkedik az Egy gyilkosság anatómiája fordulatokban gazdag sztorijához. A forradalmi jazz-filmzenét három Grammy-díjjal is elismerték, de az Oscaron még csak a jelölésig sem jutott, holott a filmet 7 kategóriában is jelölték (de egyet sem nyert meg), azaz még csak arról sem lehetett szó, hogy az amerikai filmakadémia tagjai egyáltalán ne ismerték volna fel Preminger filmjének erényeit. Ellingtont aztán 1962-ben végül jelölték Oscar-díjra, a Párizs blues zenéjéért, de a díjat akkor sem kapta meg.

Psycho (1960)

Bernard Herrmann az egyik legnagyobb hollywoodi zeneszerző volt, akit munkájáért összesen öt alkalommal jelöltek Oscar-díjra, de csak egyszer kapta meg a díjat (1942-ben az All that Money Can Buy című filmért).

Már a jelölések száma is csekély ahhoz képest, mekkora szerepet játszott Herrmann zenéje az olyan filmek sikerében, mint az Aranypolgár, A Kilimandzsáró hava, a Szédülés, az Észak-Északnyugat, a Rettegés foka vagy a Taxisofőr. 

Nem meglepő tehát, hogy Herrmann leghíresebb filmzenéjét, az Alfred Hitchcock suspense-klasszikusához, a Psycho-hoz komponált zenét (is) figyelmen kívül hagyta az amerikai filmakadémia az Oscar-jelöléseknél. Pedig ha van a korszakból olyan filmzene, ami tökéletesen illusztrálja a történet sötét hangulatát, és hozza ideglelős lelkiállapotba a nézőt, akkor az Herrmann Psycho-ja.

A keresztapa (1972)

Az amerikai filmakadémia egyik legnagyobb és leghíresebb tévedése Nino Rota mellőzése volt az  1973-as gálán. A neves olasz komponistát eredetileg jelölték Francis Ford Coppola A keresztapa című legendás gengszterfilmjének zenéjéért, de amikor az amerikai filmakadémia tagjai számára nyilvánvalóvá vált, hogy a film híres szerelmi témáját Rota tulajdonképpen egy korábbi, 1958-as filmzenéjéből (Fortunella) kölcsönözte és dolgozta át, akkor visszavonták a jelölését (a díjat pedig Charlie Chaplinnek - illetve Ray Rasch és Larry Russell szerzőtársainak - adták az 1972-ig az Egyesült Államokban be nem mutatott, de egyébként 1953-as Rivaldafény című filmjéért). 

Aztán rájöttek, hogy csak a szerelmi téma eredetiségének kérdése önmagában nem indokolta, hogy A keresztapa minden elemében tökéletes filmzenéjét ne ismerjék el, ezért A keresztapa II. zenéjéért Rota átvehette a zeneszerzői Oscar-díjat.

Conan, a barbár (1982)

Basil Poledouris erőteljes szimfonikus zenét írt John Milius kardozós eposzához, az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Conan, a barbárhoz. Sőt, Poledouris Conan-témáját ma az egyik legjobbnak tartják a fantasy területén. De sem a zene minősége, sem a film kasszasikere nem hatotta meg az Oscar-jelölőket.

Szárnyas fejvadász (1984)

Vangelis 1982-ben Oscar-díjat nyert talán leghíresebb filmzenéjéért, amit a Tűzszekerek című brit sporttörténeti filmhez komponált. 

Ráadásul ez volt az első és egyben az utolsó alkalom, hogy az amerikai filmakadémia a díjra jelölte, így aztán olyan legendás filmek zenéjénél sem jutott a jelölők eszébe, mint a Szárnyas fejvadász, a Keserű méz vagy az 1492 - A Paradicsom meghódítása.

Különösen a Szárnyas fejvadász esetében érthetetlen, hogy miért nem jelölték Oscar-díjra, ugyanis Ridley Scott műfajteremtő cyberpunk sci-fijéhez írt zenéjével Vangelis messze megelőzte a korát, mégis tökéletesen illusztrálta minden idők egyik legjobb fantasztikus filmjének sötét hangulatát.

Volt egyszer egy Amerika (1984)

Szintén 1984-ben mutatták be Sergio Leone utolsó filmjét, az olasz rendező nagyszabású szerelmi vallomását Amerikához. Amelynek nagyívű zenéjét Leone állandó művésztársa, az egyik legnagyobb filmzeneszerző, Ennio Morricone komponálta. 

Igaz, ezúttal arról van szó, hogy a filmzene azért kerülte el az amerikai filmakadémia figyelmét, mert a Volt egyszer egy Amerika mögött álló hollywoodi stúdió, a Warner úgy vélte, a film producere nevezi majd Morricone muzsikáját, a producer pedig azt, hogy maga a stúdió teszi meg, végeredményben a Volt egyszer egy Amerika impozáns zenéje, nevezés hiányában fel sem került a díj jogosultsági listájára...

Az már csak hab a tortán, hogy megannyi zseniális muzsika ellenére Morricone 6 jelölésből csupán egyszer nyert, 2016-ban a Quentin Tarantino által rendezett western, az Aljas nyolcas mindössze negyedórányi eredeti filmzenéjéért.

Batman (1989)

Danny Elfmant összesen négy alkalommal jelölték Oscar-díjra: a Good Will Hunting, a Men in Black, a Nagy hal és a Milk zenéiért. De legnagyszerűbb, egyben legsötétebb partitúráját, azaz a Tim Burton által rendezett Batmanhez írt zenéjét az Oscar-jelölésben 1989-ben még erősen hátráltatta, hogy akkoriban főleg Oingo Boingo együttes frontembereként rockerként dolgozott, tulajdonképpen hivatalos zenei előképzettség nélkül.

Ezért aztán az amerikai filmakadémia választói egyszerűen nem hitték el, hogy Elfman segítség nélkül megírhatta volna ezt a hatalmas, nagyívű gótikus szimfóniát. Amelyért a zeneszerző egyébként Grammy-díjat nyert.

Jurassic Park (1993)

John Williams az ötödik (eddig az utolsó, összesen 54 jelölésből) Oscar-díját vehette át a Schindler listájáért 1994-ben, azaz nem lehet azzal vádolni az amerikai filmakadémiát, hogy nem kedvelnék a szimfonikus filmzene kortárs mesterének munkáját.

Ugyanakkor 1994-ben jelölhették volna egy másik (ugyancsak Steven Spielberg által rendezett) film lenyűgöző zenéjéért is Oscar-díjra, az amerikai filmakadémia azonban nem érezte szükségét, hogy a Jurassic Park ma már klasszikussá vált, meseszerű zenéjéért is jelölje minden idők egyik legfoglalkoztatottabb hollywoodi komponistáját.

Rekviem egy álomért (2000)

Clint Mansell minimalista zenéjét Darren Aronofsky felkavaró drogfüggő filmjéhez a híres Kronos Quartet játszotta. Akkoriban figyelmen kívül hagyták, Oscar-jelölésig sem jutott, ma azonban már széles körben csodálják és gyakran előadják és többször újra is keverték, és talán a brit zeneszerző legnépszerűbb műve. 

A Gyűrűk Ura: A két torony (2002)

Howard Shore összesen három Oscar-díjat nyert, mindegyiket Peter Jackson fantasy trilógiájáért, a J.R.R. Tolkien regényéből készült A Gyűrűk Ura-filmekért. Egészen pontosan 2002-ben A Gyűrűk Ura: A gyűrű szövetsége eredeti filmzenéjéért, majd két évvel később A Gyűrűk Ura: A király visszatér esetében az eredeti filmzene és a legjobb eredeti betétdal Oscar-díját is átvehette.

Éppen ezért érthetetlen, és értelmezhetetlen, hogy 2003-ban az amerikai filmakadémia azért utasította vissza Shore nevezését, mert úgy gondolták, a középső rész, A Gyűrűk Ura: A két torony közel háromórás partitúrája nagyrészt az első rész témáit tartalmazza. 

Ami korántsem igaz, másfelől, a harmadik rész zenéje, amelyért két Oscart is kapott végül legalább annyira ismétli az első rész zenei vezérmotívumait, mint a középső, amelyet (az első és az utolsó részhez hasonlóan) egy teljesen eredeti, a film hangulatát tükröző betétdal zár le. 

Nem is szólva arról a temetési dalról, amelyet Éowyn az unokatestvére, Théodred temetésén énekel: ez az óangol nyelven előadott dal a rohírok tradicionális énekeinek stílusában íródott, tónusa az izlandi epikus népzenei művekre jellemző verselés frappáns variációja, amely önmagában megérdemelt volna egy Oscar-jelölést.