Kreatív kreténség

Az akciók látványosak, sok az intenzív drónfelvétel, nem spóroltak a vérrel, olykor kifejezetten brutális megoldásokat alkalmaznak.

A bosszúfilmek annak ellenére tudnak rendszeresen megújulni, hogy egy viszonylag behatárolt és egyszerű zsánerről van szó. Mégis mind világépítésben, motivációban, netán kivitelezésben már sokszor bizonyossá vált, hogy egy-egy alkotói húzás mekkora pluszt képes adni a szimpla felütésnek. Moritz Mohr a bemutatkozó rendezésében valami hasonlóra törekedett.

Boy (Bill Skarsgård) édesanyját és kishúgát fiatal korában megöli a rettegett diktátor, Hilda Van Der Koy (Famke Janssen). A megkínzott, siketnémává vált fiút egy rejtélyes sámán veszi a szárnyai alá, hogy eddze testileg és mentálisan. Amikor elérkezik az idő, hősünk revansot vesz és mindenkin átgázol, hogy elérje célját.

Famke Janssen alakítja a rettegett diktátort. Fotó: Roadside Attractions

A Kinyírni a világot története tipikusan azt az esetet példázza, amikor a sztori csak egy eszköz abban, hogy a film többi aspektusa kibontakozhasson. A villámgyors expozícióban lezajlik a kettős gyilkosság, megvan az ok, mely végigvezeti a főszereplőt a vérrel és hullákkal keresztezett útján, ám itt jön képbe a már említett kreativitás. Tény, hogy Mohr és csapata nem vesződött sokat a háttérrel. Az itt látható világ Az éhezők viadala, a John Wick és a Street Fighter szerelemgyereke, de a közeg miértjeivel abszolút nem foglalkoznak. Nem derül ki, hogy jutott hatalomra a Van Der Koy dinasztia, miért rendeznek minden évben élő adásban mészárlást, illetve miért húz szét az uralkodó família. Apróbb utalások előfordulnak, de érdemi történetmesélésre kár számítani, ami önmagában nem baj, de az utolsó harmadban sajnos visszaüt. Erről kicsit később, előtte ugyanis muszáj kitérni Mohr stílusára. 

Az elemelt, disztópikus környezet, a túlexponált színekkel operáló képi világ és az „ami a csövön kifér” attitűd úthengerként szalad át az emberen és pillanatok alatt megteremt egy működő atmoszférát.

Remekül áll a filmnek, hogy a parodisztikusság határán táncol, mindent elbagatellizál a bosszú szellemében és kegyetlen játszótérnek használja a felütést, mellyel a fennkölt pusztítás előtt tiszteleg. Felmerül a kérdés, hogy mennyi értelme van így az egésznek? Nem sok, de mivel a helyén kezeli magát és ügyesen bánik az arányokkal, az ember át tudja adni magát a sodró lendületű őrületnek. Az akciók látványosak, sok az intenzív drónfelvétel, nem spóroltak a vérrel, olykor kifejezetten brutális megoldásokat alkalmaznak, melyek ebben a megalomániás lázálomban igen hatásosnak bizonyulnak. Nem mehetünk el szó nélkül a humorfaktor mellett. Hiába a tragikus koncepció, folyamatosan oldják a szörnyűségek súlyát a poénok. Rengeteg a groteszk, egyúttal nevettető beszólás, de szuper visszatérő geg, hogy a főhős nem tudja szájról olvasni az egyik szereplő mondandóját, így totális halandzsába fullad például egy fontos terv megbeszélése. Az utolsó harmadig szinte hiba nélkül visz magával a tempó, ám vissza kell térnünk az ominózus érdemi történetre. 

Mohr valamiért úgy gondolta, hogy kell egy csavar filmbe, mely elsőre lehet meglepő, tovább gondolva azonban kis híján tönkre vágja az élményt. 

A könnyed kivitelezés legnagyobb előnye a komolyan vehetetlenség, hogy nem zavaróak a ki nem bontott szálak, felmerülő hibák. A Kinyírni a világot azonban teljesen átfordul a végére. A megváltozott tónus teljes mértékben idegennek hat, kifullasztja az összképet és rögtön frusztrálóvá válnak a logikai bukfencek, melyek a fordulat miatt jócskán szembetűnőbbek. A drámaiság nem működik, eltűnik a humor, a túlzások kidobják a nézőt, nem beszélve arról, hogy ezzel a lépéssel a stáb totális ellentmondásba kerül a saját alkotói víziójával.
A Kinyírni a világot kicsit bosszantó darab, mert benne volt egy olyan üdítő színfolt lehetősége, mely ha nem is definiálja újra, de mindenképp friss vért pumpál a műfajba. Ez sajnos nem teljesen jött össze, holott a záróakkordig úgy tűnt. 

Az eszement intenzitással pörgő cselekmény, a videójátékos áthallások, a fekete humor, illetve kíméletlen akciók elérik a céljukat, kár, hogy a dinamizmus nem tart ki végig és a komolykodó felhangot is kukázni kellett volna. 

Egy esélyt azért megérdemel Mohr debütálása, mert aki kedveli az elszállt, virtuózba hajló őrültségeket, az a hibái ellenére is könnyen egy gyöngyszemre bukkanhat.