Egy nőverő, erőszakos ember története

Az 1954-ben bemutatott, a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját elsőként elnyerő Országúton tette Federico Fellinit világhíressé.

Egy férfi és egy nő együtt él, de mégis nagyon távol egymástól. Őket követjük egy hosszú úton, hogy érzékeltessük a bizonytalanságot. A film alapgondolata az emberi kommunikáció nehézsége és az emberek között kialakuló, feloldhatatlan szakadék"

 – mondta a rendező, Federico Fellini az Országútonról. A történet középpontjában persze nem egy átlagos pár áll. A durva és kegyetlen utcai erőművész, bizonyos Zampanó (Anthony Quinn) "megvásárolja" a kissé együgyű, gyermekien tiszta lelkű fiatal lányt, Gelsominát (Giulietta Masina) az anyjától, hogy segítsen neki nézőket toborozni a mutatványaihoz. A férfi mindvégig keményen bánik a nővel, majd hirtelen felindulásból megöli a Bolondnak nevezett artistát (Richard Basehart) – pont azt az embert, aki azt tanácsolta a "tehetetlen" Gelsominának, hogy maradjon "mestere" mellett és próbálja belülről fakadó jóságával, vidámságával meglágyítani annak kemény lelkét –, a nő magába zuhan, Zampanó pedig magára hagyja, de ezzel ő is magára marad: mikor rájön, hogy Gelsomina meghalt, keservesen zokog a tengerparton. 

Országúton
Fotó: Paramount Pictures

Fellini egy tulajdonképpen egyszerű cselekményt emel a filmköltészet szintjére. A cselekmény a második világháború utáni, szegénységbe és kilátástalanságba zuhant Olaszországban játszódik, de a körülményeket nem hangsúlyozza, természetes adottságként kezeli, mint ahogy a sodródó szereplőket is magától értetődően rendeli egymás mellé, hogy aztán minden erőltetett pszichologizálás nélkül mutassa meg a köztük tátongó szakadékot – hogy végül az embertelen és érzéketlen Zampanót teljesen lecsupaszítsa, egy halom könnyezve vergődő húsban megmutatva az érthetetlen és feldolgozhatatlan fájdalommal viaskodó, önmagával először szembenézni kénytelen embert.

Már amennyiben a brutális, csak fizikai síkon létező, az érzelmekkel mit sem törődő Zampanó a nyers életerőt, a légies, játékos és érzelmes Gelsomina a lelket szimbolizálja – és amely esetben egyaránt értelmezhetőek ellentéteik és egymásra utaltságuk. Fellini egy kései interjúja szerint Zampanó a földet, Gelsomina a vizet, a légtornász Bolond pedig a levegőt jelképezi, azt a három elemet, amely nélkül elképzelhetetlen bármilyen földi élet.

A filmet mindenesetre a tenger motívuma keretezi: a film elején Gelsomina elbúcsúzik a hullámoktól, a befejezésben Zampanó a tengerparton néz fel a csillagokra, hogy aztán könnyáztatta arcát a homokba temesse. A tenger egyaránt lehet a megtisztulás és újjászületés helyszíne, és a céltalan sodródás szimbóluma – de akárhogy is, Fellini a zárlatban reményt kínál: Zampanó a tengerparti városban kóborolva meghall egy ismerős dallamot, azt, amit Gelsomina játszott a trombitáján (Nino Rota egyik legismertebb filmzenéje ez), és a férfiben hirtelen megszólal a lelkiismeret. 

A néző pedig megérti Fellini üzenetét: a szeretet nem hiábavaló, Gelsomina mégis megmentette Zampanót.

A film bemutatója után a neorealistaként indult Fellinit azzal vádolták, hogy eltávolodott az irányzattól (a velencei filmfesztiválon, ahol az Országúton bemutatója volt, egyenesen verekedésbe torkollott a neorealisták nemtetszése), és a szemére vetették, hogy a filmben nem ábrázolja elég mélyrehatóan a nyomort, amire Fellini azt találta mondani: "az ember isteni teremtmény is, nem pusztán szociális lény". 

És ez a "hitvallás" remekül összegzi az Országúton összes erényét, amely a realizmusba csodát csempészve mutatja be a modern ember elidegenedését, bizalmatlanságát és közönyét, ami mögött mély szenvedés húzódik, és a tudat alatt pislákoló remény a megváltásra.