A majmok átvették a hatalmat a bolygón

A majmok bolygója franchise több mint 50 éves múltra tekint vissza, számos mozifilmet, tévésorozatot megélt, az 1968-as klasszikust leszámítva mégsem büszkélkedhet túl sok minőségi folytatással. Ezen változtattak a 2011 és 2017 közt megjelent előzmények, melyek a modern filmgyártás egyik legerősebb trilógiáját eredményezték a Lázadás, Forradalom és Háború alcímekre hallgató alkotásokkal. A birodalom létrejötte egy ennyire kerek történet után nem feltétlenül érződött indokoltnak, de a stáb minden erejével azon volt, hogy ezt az állítást megcáfolja.

Bő 300 évvel járunk Cézár felemelkedése után, a majmok a domináns faj a bolygón, míg az emberek jobbára kihaltak. A főemlősök szétszéledtek, törzsekben élnek. Noa (Owen Teague) kommunája sasokat háziasít és igyekeznek békében élni. Ez akkora változik meg, amikor a magát királynak kikiáltó Proximus (Kevin Durand) új birodalmat épít, s emiatt leigázza hősünk faluját. Noa vissza akarja kapni elhurcolt szeretteit és útja során nem várt szövetségesre talál. 

Annak ellenére, hogy a film a korábbi felvonásokra épül, önálló darabként igyekszik helytállni
Forrás: 20th Century Studios

Ahogy a szinopszisból kiderül, Wes Ball műve nem remake vagy reboot, hanem az előzménytrilógia folytatása, mely egyúttal afféle felvezetése egy esetleges új sztoriszálnak. A környezet megváltozott, már csak apróbb nyomait látjuk az általunk ismert civilizációnak, minden zöld és látszólag nyugodt. Az expozíció olyannyira csendes, hogy már-már furcsának hat. 

Mindenképp merész lépés volt a stábtól, hogy nem akartak rögtön a lovak közé csapni. Eszük ágában sincs telepakolni akcióval bizonyos szegmenseket csak azért, hogy feszesebb legyen a tempó. Ezzel a húzással sokakat eltántoríthatnak, de az összképnek jól áll a visszafogott, komótosabb világépítés.

Hagynak időt megismerni a szereplőket, s bár Noa nem a legszínesebb jellem, lehet vele azonosulni, a szívünkön viseljük a sorsát. A falu lerombolása kellően hatásos, és szintén remek, hogy a főszereplő vérbosszú helyett szimplán vissza akarja kapni a családját. Természetesen feltűnik egy ember, May (Freya Allan) személyében, akiről kezdetben semmit nem tudunk, csak morzsánként szórt információk alapján derül ki, mi a célja a történetben. A komplett cselekmény  hatalmas tanulási folyamat Noa számára. Ráeszmél Cézár jelentőségére, a korábbi világképre, hogy milyen titkok merültek feledésbe az idők folyamán. Élmény elmerülni ebben a felfedezésben, mígnem megérkezünk az utolsó harmadhoz, ahol a szálak összefutnak. Ball kreatívan keveri a kártyákat, megidézi az ember kontra majom ellentétet, így kényszerítve választásra a főhőst. A határ elmosódik jó és rossz között, de a dolog szépséghibája, hogy a motivációk ködösebbek a kelleténél. Proximus utópiája több helyen ellentmondásos, míg May kettőssége sok olyan kérdést vet fel, amikre végül nem kapunk választ. 

Ezenfelül is elfárad a végére a Birodalom, mely egyébként a maga 145 percével a leghosszabb film az egész franchise-ban. Tény, hogy rengeteg esemény történik a szűk két és fél óra alatt, de amikor egyre inkább elcsúszik a fókusz és előkerülnek a logikai bukfencek, illetve fontos dolgok maradnak parlagon, az rányomja a bélyegét az élményre. 

Hogy szükség volt-e folytatni a közel tökéletes előzményt? Nem, a trilógia teljes és elmesélte, amit szeretett volna. 

Mégsem lehet feleslegesnek bélyegezni a Birodalmat, mert annak ellenére, hogy a korábbi felvonásokra épül, önálló darabként igyekszik helytállni, meglepően ambiciózus, még ha nem is tudta teljesíteni minden vállalását. 

Sokat dobálózik Cézár örökségével, holott szinte semmit nem kezd vele, illetve a következetességeken, feszességen, netán a motivációk kidolgozottságán is lehetett volna csiszolni. A türelmes konfliktusépítés, a karakter-központúság és az új világ ábrázolása mindenképp kompenzálnak, ám hogy ez a birodalom képes lesz-e terjeszkedni a jövőben, még közel sem biztos, hiába nyugszik korrekt alapokon.