Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Oroszország minden tekintetben felkészülten várja az egyáltalán nem távoli jövőt, amikor a globális felmelegedés miatt a Jeges-tenger a mostaninál sokkal könnyebben hajózhatóvá válik, és megkezdődhet az Arktisz alatti nyersanyagok kitermelése. Az Egyesült Államok viszont katasztrofálisan lemaradt a versenyben, a hátránya behozásához akkor is évtizedek kellenek, ha most azonnal nekilát a felkészülésnek.
A klímakutatók előrejelzései elég nagy szórást mutatnak azzal kapcsolatban, hogy a nyári hónapokban mikor lesz először jégmentes a Jeges-tenger, a becslések 2020 és 2040 között mozognak.
Az Egyesült Államok számára a legnagyobb problémát az jelenti, hogy alig van jégtörő hajója. A part menti vizek minden évben egyre hosszabb ideig hajózhatók, de
ebben az évszázadban nem lesz olyan, hogy a Jeges-tenger télre se fagyjon vissza.
A hajóforgalom növekedése miatt egyre több jégtörőre lesz szükség.
Ahogy Dan Sullivan alaszkai szenátor fogalmazott: "Az Arktisz sztrádáit a jégtörők jelentik.
Jelenleg az oroszoknak szupersztrádáik vannak, nekünk pedig kátyús földútjaink.”
„Hogy szükségünk van-e jégtörőkre? Igen. Már tegnap szükségünk lett volna rájuk? Igen” – tette hozzá a másik alaszkai szenátor, Lisa Murkowski.
Amerikának egész pontosan kettő darab működőképes jégtörője van, a Polar Star nehézjégtörő és a kisebb Healy. Elméletileg a Polar Star testvérhajója, a Polar Sea is szolgálatban áll, gyakorlatilag 2010 óta szárazdokkban rostokol Seattle-ben, ahol szép lassan elhordják alkatrésznek. A Polar Star ráadásul ötéves küldetést teljesít az Antarktiszon, vagyis az USA-nak gyakorlatilag egyetlen jégtörője működik az Arktiszon. Ez nem is nagyon fog változni,
a Polar Star 1976-ban állt szolgálatba, 2020-ban nyugdíjazni kell.
Oroszországnak ezzel szemben 40 jégtörője áll szolgálatban, 6-ot építenek, 2 építését pedig tervezik. Svédországnak és Finnországnak van 7-7, Kanadának 6, Dániának 4, Kínának pedig egy, egy másik hamarosan elkészül.
A problémát végül Barack Obama kormánya is felismerte, bár azt nem mondhatni, hogy kapkodni kezdtek volna az ügyben. A Fehér Ház 2015 novemberében közleményt adott ki, amiben azt írták, „javasolni fogják egy nehézjégtörő 2020 és 2022 közti beszerzésének felgyorsítását”. A Fehér Ház szerint emellett
terveket kell készíteni újabb jégtörők megépítésére,
a törvényhozást pedig felszólították, hogy működjön együtt a kormánnyal e „kritikus befektetések” anyagi fedezetének előteremtésében.
A leendő amerikai jégtörők szolgálatba állításához azonban számos problémát kell leküzdeni. A legfontosabb ezek közül, hogy egy ilyen hajó nagyon drága: erősnek és masszívnak kell lennie, hogy szét tudja hasítani a jeget, vízpumpákat és tartályokat kell beleépíteni, amik billegtetni tudják, hogy ne fagyjon bele a jégbe.
Egy hajó ára 0,8 és 1,4 milliárd dollár között van.
Amerikában a jégtörők a parti őrség kötelékében működnek, a szervezet éves költségvetése 10 milliárd dollár, vagyis egyetlen jégtörő elvinné a parti őrség büdzséjének tizedét.
A rendes beszerzési eljárások mellett a parti őrségnek 10 évébe telne az első hajó megépítése, mondta el a Breaking Defense hadászati portálnak Jeffrey Garrett nyugalmazott altengernagy. Ha a Fehér Ház meg tudja kerülni a szabályokat, a hajó megépítése akkor is legalább négy év. Más szóval, ha Washington nem siet nagyon, akkor
a Polar Star 2020-as nyugdíjazása után az Egyesült Államok nehézjégtörő nélkül marad.
Az amerikai jogszabályok szerint a parti őrség csak amerikai hajógyárban építtethet hajót. A szabály alól az Egyesült Államok elnöke adhat felmentést nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva. Az a gyár, amelyik a hetvenes években a Polar Start és a Polar Sea-t építette, már bezárt. Az egyetlen szóba jöhető cég Amerikában a Huntington Ingalls Industries, ami azt a gyárat vette meg, amelyikben a Healyt építették még 1999-ben.
A Jeges-tengeren jelenleg két hajózási útvonal vezet keresztül, az északkeleti átjáró és az északnyugati átjáró. Mindkettő a Bering-szorostól (ahol Oroszország és Alaszka majdnem összeér) vezet az Atlanti-óceánig, előbbi Eurázsia (főleg Oroszország), utóbbi Észak-Amerika (főleg Kanada) partjai mentén.
Ahogy a jég egyre jobban visszahúzódik nyaranta, és egyre később fagy vissza telente, ezek az útvonalak egyre használhatóbbá válnak. A kereskedelmi jelentőségük azért nagyon nagy, mert Ázsia és Európa között sokkal rövidebb idő alatt, és így sokkal olcsóbban lehetne a Jeges-tengeren hajózni, mint a Csendes- és az Indiai-óceánon keresztül.
A jégtörők mellett a másik dolog, amiben az Egyesült Államok (és az összes többi sarkvidéki állam) le van maradva Oroszország mögött, az a katonai jelenlét. 2015-ben az orosz hadsereg hat új katonai bázist nyitott meg az Arktiszon, ezek között vannak felújított régi szovjet bázisok és újak is. A Russia Today értesülései szerint
az orosz védelmi minisztérium 13 katonai repülőtér építését vagy felújítását és 10 radarállomás telepítését tervezi az Arktiszon.
A portál úgy tudja, az eddig megnyitott hat bázisból kettőbe S-400 típusú föld-levegő rakétarendszereket telepítettek. Az egyiket emellett hajók elleni cirkálórakéták kilövésére alkalmas Bastion-P rendszerekkel is felszerelték.
Az új orosz bázisok leginkább előretolt megfigyelőállásként szolgálhatnak, legalábbis erre jutottak a bázisokról készült műholdképek alapján a Stratfor hadászati portál elemzői.
A bázisok nem alkalmasak nagyobb létszámú harcképes egységek kiszolgálására,
a céljuk sokkal inkább a többi sarkvidéki ország arktiszi tevékenységének megfigyelése és a puszta jelenlét megerősítése, legalábbis egyelőre.
A bázisok ennek ellenére alkalmasak arra, hogy rájuk támaszkodva Moszkva komolyabb katonai erőt tudjon felvonultatni az Arktiszon, ha úgy döntene.
Az arktiszi katonai (és egyéb) jelenlét megerősítése azért fontos, mert elég sok terület hovatartozása vitatott. Becslések szerint
a világ még feltáratlan kőolaj- és földgázkészleteinek negyede-harmada lehet az Arktiszon,
ezért nem mindegy, a sarkvidéki országok közül melyik mennyi területre formálhat igényt, és hol láthat neki a kitermelésnek.
A tenger (és a tengerfenék, az alatta található nyersanyagokkal együtt) 370 kilométeres sávban ahhoz az országhoz tartozik, amelyik partja mellett van, ez a szabály egyértelmű. Ami ezen a sávon túl fekszik, nemzetközi víznek számít. A nemzetközi vizek alatt fekvő tengerfenék az ENSZ felügyelete alá tartozik.
A problémák ott kezdődnek, hogy az ENSZ tengerjogi egyezménye (UNCLOS) szerint
az országok jogot formálhatnak a 370 kilométeres sávon túli tengerfenékre
(a vízoszlopra nem), ha bizonyítani tudják, hogy az az országuk területének kontinentális talapzatához tartozik, más szóval a területük tenger alatti folytatása.
Az UNCLOS kimondja, hogy
minden országnak 10 éve van bejelenteni, a tengerfenék melyik részére tart igényt.
Az óra akkortól ketyeg, amikor az adott ország törvénybe iktatja az egyezményt. Ami az Arktiszt illeti, Norvégia, Oroszország, Kanada és Dánia már ratifikálták az egyezményt, és az igényeiket is bejelentették az arktiszi tengerfenékre, de ezek több ponton ütköznek egymással.
Az Egyesült Államok ugyan aláírta az UNCLOS-t, de még nem iktatta törvénybe, így az igényeit sem jelentette be az ENSZ-nél.
A kialakult helyzetet jól szemlélteti a Lomonoszov-hátság esete. A hátság kettéosztja a Jeges-tenger medencéjét, Oroszország szerint az eurázsiai kontinens része, Dánia szerint Grönland folytatása, Kanada szerint az észak-amerikai kontinentális talapzathoz tartozik.
Az ENSZ egyelőre nem határozott egyik ország igényéről sem.
A területi viták megoldása a geológusok és a tengerkutatók véleményén, valamint az érintett országok egyezkedésén múlik. Jelenleg csak annyi biztos, hogy mindez évekig elhúzódik még.
