Bár a nagyon jó lakások még tartják pozícióikat, a kevésbé kedvező paraméterekkel bíró lakóingatlanoknál határozottan megnőtt az alku szerepe az adásvétel során. A Balla Ingatlan szakértői elmondták:
minél túlárazottabb az adott lakás, annál nagyobbat tud a vevő a vételi árból faragni,
mielőtt sor kerül az ügyvédi szerződéskötést megelőző kézfogásra a felek között. Nem csak a budai kerületekben, de a pesti részen is gyakori, hogy az eladók rosszul mérik fel, mennyit kérhetnek lakásukért.
Gyakori érvként hangzik el a lakáspiacon, hogy az ingatlan árát elsősorban az a környék határozza meg, ahol található. Ebben az állításban bár sok az igazság, a benne rejlő leegyszerűsítést a budai ingatlanpiac aktuális helyzete mutatja: az ingatlanközvetítők szerint Budán különösen jellemző a „lufiár-szindróma", azaz amikor pusztán az elhelyezkedés miatt srófolja fel az eladó az árat a hirdetésben, noha a lakás adottságai azt nem indokolnák. Ilyenkor később kénytelenek engedni az árból, vagy – különösen, ha sürgőssé vált az eladás – belemenni egy nagyobb arányú alkuba is, csakhogy vevőre találjon a lakás.
A lakások egy része ugyanis egyértelműen túlárazott, és az általános tendencia az, hogy minél nagyobb ennek mértéke, annál többet tud abból a vevő is alkudni.
Véget ért már az az időszak, amikor a vevők akár egymást is hajlandók voltak túllicitálni egy-egy jobb ingatlan megszerzéséért. A főváros VII., VIII., IX. kerületében éppúgy jellemzők a túlárazott lakások, mint a budai oldalon, de elenyésző azon ügyletek száma, amikor a lakás a hirdetési áron találja meg új tulajdonosát. Az utóbbi 1 év jellemző vevői magatartása az, hogy az érdeklődők több lakást is megnéznek és kivárnak a döntéssel. Az eladók pedig kénytelenek az alkura: a város ezen részein átlagosan 5-10 százalékos mértékű áralkuk jellemzőek a szerződés megkötése előtt.
Hasonlókról számolnak be a közvetítők a XIV. és XVI. kerületekből. Itt olyan mértékű túlárazások is előfordulnak, hogy meg sem csörren az ugrásra kész értékesítő telefonja, aki sokszor jó ideig hiába próbálja az eladót meggyőzni arról, hogy az árral van baj.
A két kerületben egyébként fordulat zajlik, a keresletiről a kínálatira tér át a lokális piac jellege.
Talán ennek is köszönhető, hogy megjelentek a „pimaszul" alkudók, akik a hirdetési árnál akár 10-15 százalékkal kisebb összegű vételi ajánlatot is szemrebbenés nélkül tesznek.
Ez persze nagyon rizikós játszma: erősen túlárazott, régóta piacon lévő vagy sürgősen eladóvá vált lakásoknál előfordulhat, hogy ekkora alkunál is összecsattannak a tenyerek.
Ám az eladók gyakran tartják magukat elképzelésükhöz a magasabb árról, vagy a vevőjelölt „szemtelensége" miatt, makacsságból nem hajlandók elfogadni a nagyobb arányú alkut. Minél nagyobb ennek mértéke, annál valószínűbb, hogy nem jön létre megállapodás.
A X. és XVII. kerületben hasonló a helyzet, mint északon, a IV. és XV. kerület lokális piacain: a nagyobb családi házakat leszámítva, szinte nincs is alkudozás a megállapodások során. Az eladói árengedmény lakásoknál olykor csak jelképes, legfeljebb néhány százezer forintos, az ingatlanok lényegében a hirdetési árakon cserélnek gazdát.
A nagyobb értékű, újabb, vagy éppen régi és korszerűsítésre szoruló családi házaknál beszélhetünk csak alkuról, de jellemzően ezek is legfeljebb 5-10 százalékot tesznek ki, nem többet.
A tapasztalatokat összegezve az ingatlanosok azt tanácsolják: a jelentős túlárazás nem jó eladói stratégia lakóingatlan értékesítéséhez, mert általában jelentősen lelassítja a folyamatot.
A hirdetéseket inkább a reális piaci áron, kisebb „alkutartalékkal" érdemes megjelentetni, így engedi kevesebbet kell, és jóval nagyobb eséllyel illetve számban érkeznek az érdeklődők is.