India, Pakisztán, Banglades, Törökország, Kína és Afrika egyes partvidékei a legfontosabb helyszínei a roncsiparnak, azaz a leselejtezett tengerjárók bontásának, anyagaik újrahasznosításra való előkészítésének.
A szektor várakozásai szerint, a következő években rengeteg munkájuk lesz a hajóbontó cégeknek, illetve azoknak a vállalatoknak, melyek felvásárolják a forgalomból kivont hajókat és szétszedés, illetve újrahasznosítás céljából továbbértékesítik a járműveket.
A szupertankerek forgalomból kivonásának több oka lehet, ám a GMS Leadership - a világ vezető hajófelvásárlója - úgy számol, okoktól függetlenül is, hogy a következő néhány évben olyan ütemre kapcsol a leselejtezés, amire utoljára az 1980-as években volt példa.
A Morgan Stanley elemzői pedig megjegyzik, a hajóbontás ütemének felgyorsulása segítheti a szektor tisztulását, illetve a túlkapacitások leépítését, és a működés racionalizálását.
Számításaik szerint,
az olajtankerek együttes, globális kapacitása 2020-ra 100 millió hordónyi lesz.
Viszonyításként: az OPEC-tagállamok idén júliusban naponta átlagosan 32,2 millió hordó olajat dobtak a piacra, és mintegy 99,5 millió hordónyi olajat használnak fel a világon egyetlen nap alatt.
A Clarkson Research, a kereskedelmi hajózás szektorának vezető elemzőcége szerint, idén és jövőre is,
száznál több tanker végezheti hajóbontóban.
Ez nagyjából a duplája a megelőző két évben kivont hajók számának, bár a fele a 2010-es évinek, amikor is 210 jármű került bontókalapács alá. Az elemzők megjegyzik, a leselejtezések fő oka az, hogy a hajók üzemeltetőinek mind kevesebb a járműveken a hasznuk.
Például a VLCC-s kategóriás tankereken a napi bevétel átlagos mértéke ebben az évben 6159 dollárra esett vissza,
ami 65 százalékos zuhanás a tavalyi év után, és egyben a legalacsonyabb érték 2009 óta.
Mitől szupertanker a szupertanker, és mikortól éri meg egyre kevésbé a fenntartása?
A VLCC (very large crude carriers) kategóriajelzéssel illetik a világ legnagyobb ember alkotta járműveit, az olajszállító hajók szörnyetegeit. Ezeknek a kapacitása 2 millió hordónyi, vagy 320 ezer köbméternyi (súlyban: kb. 315 ezer tonna) olaj szállítására elegendő. Az 1970-es években még - a brit hajók révén - az ULCC-k jelentették a tankerek legnagyobb családját, ám ezek többségét közben leselejtezték, 2013-ban már csak néhány állt forgalomban, egyik sem volt hosszabb 400 méternél. A most forgalomban lévő szupertankerek nagyjából száz méterrel hosszabbak egy repülőgép-anyahajónál, és a legnagyobb konténerszállítókat is lekörözik.
Jelenleg a VLCC-k átlagosan naponta 20 millió hordónyi olajat szállítanak. A teletöltött hajók általában nem tudnak beállni a kikötőbe, hanem a tengeren horgonyoznak le, és kisebb szállítójárművekbe átfejtve jut a rakomány a szárazföldre.
Iparági konszenzus van abban, hogy nagyjából 15 éves szolgálati idő jelenti a fordulópontot ezeknél a monstrumoknál. Ezt követően jelentősen nő a fenntartási és a korszerűsítési költségük. Egy 15 éves hajó teljes bevizsgálása 4 millió dolláros költséget jelent a cégnek, egy 17,5 éves járműjé már 5 milliót.
A szupertankerek helyett a világ egyre inkább a gáztankerekre, a gáz-, illetve cseppfolyósított gázt (LNG) szállító hajókra figyel. Ezek a nem kevésbé impozáns járművek hasonlóan nagy kapacitással bírnak, sőt, ahogy az Origo ebben a cikkében bemutatta, kettő a világ legnagyobb ilyenjei közül, az országok közötti gázkitermelési versenybe is beleszólhat.
A képre kattintva galéria nyílik, melyben látványos képek tekinthetők meg a világ legnagyobb olajtankereiről, azok bontásáról, és napjaink nem kevésbé impozáns gázszállító tengeri járműveiről!