1980 november 20-án a megszokott módon indult a nap a Texaco olajfúró platformján a louisianai Peigneur tavon. A munkások a mélybe engedték a 36 centiméteres fúrófejet - már amennyiben egy 3 méteres tónál mélységről beszélhetünk - és fúrni kezdtek. De nem az történt, mint amire vártak: a fúrófej nem moccant, viszont a fúrótorony megbillent, és süllyedni kezdett a vízben.
A platform 12 dolgozója értetlenül és fejvesztve menekült a partra, ahonnan a következő másfél órában végignézhették, hogy
a 45 méteres, 5 millió dollár értékű darujuk hogy tűnik el szinte természetfeletti módon az alig 3 méter mély tóban.
Eközben a tó alatti sóbányában dolgozó bányászok arra lettek figyelmesek, hogy hirtelen betört a víz, és aggasztó sebességgel növekedett a szintje, feloldva a sót és azokat a sóoszlopokat, amelyek a bánya szerkezeti stabilitását biztosították.
Szörnyű jelenetek játszódtak le a bányabarlang mélyén, ahol 55 bányász futott versenyt az idővel és küzdött az életéért, miközben a vízszint egyre emelkedett. A menekülésüket jelentő lift pedig kétségbeejtően lassan haladt csak felfelé. A bányászok, hála a jól begyakorolt vészforgatókönyvnek, élve jutottak fel a felszínre.
Közben a tó egyetlen gigantikus örvényléssé változott, amelyben fák, csónakok és 26 hektárnyi föld keringett.
A történelem legnagyobb ember által előidézett örvénye jött létre, amely egy vontatóhajót, egy dokkot, egy másik fúróplatformot, egy felszíni parkolóhelyet és a közeli Jefferson-sziget nagy részét is beszippantotta a mélybe.
A katasztrófa után néhány nappal a víznyomás kiegyenlítődését követően a vontatóhajó kikerülve az örvényből, újra felbukkant a víz felszínén.
De ez még nem minden, ugyanis a bányajáratokból a víz által kiszorított alacsony nyomású levegő a felszínre jutva 120 méter magas gejzíreket alakított ki, a tómederből kiáramló sós víz pedig "történelmet írt", miután ideiglenesen Louisiania állam legnagyobb, 50 méteres vízesését hozta létre, ahogyan a víz bezúdult az újonnan kialakult mélyedésbe. A vízesés mindössze néhány napig létezett, a tó viszont az egész állam legmélyebb állóvizévé változott, 61 méteres mélységével.
A hihetetlen baleset idején egy halász is a tavon tartózkodott, de neki sikerült a partra eveznie. Nem volt ilyen szerencsés három környékbeli kutya, amelyek nyomtalanul eltűntek.
Mindez azonban még semmi az ökoszisztéma radikális megváltozásához képest, hiszen
a tó, amely gyakorlatilag szétrombolta a sóbányát, édesvízűből sóssá változott.
Ám ennek az oka nem az volt, hogy a víz átmosta a sóbányát, hanem a domborzati viszonyok felborulása miatt következett be. Ugyanis a Peigneur tó vizét korábban a Delcambre-csatorna vezette a Vermilion-öbölbe, azonban a tó kiürülésével ez az áramlás megfordult, és a Mexikói-öbölből a tengervíz visszafelé áramlott, egyenesen a tóba.
A Bányabiztonsági és Egészségügyi Hivatal 1981 augusztusában jelentést tett közzé a katasztrófáról, amely kimerítően dokumentálta az eseményt, de a katasztrófa okát hivatalosan nem tárta fel. Minden bizonnyal az történhetett, hogy a Texaco munkásai egy térképértelmezési mérnöki hiba miatt a tó alatt húzódó olajlelőhely helyett véletlenül a sóbányába fúrtak bele.
A tó vize ma is sós, és sótartalma ugyan nagyobb, mint az édesvizeké, de átlagosan alacsonyabb a tengervizekénél.
A Peigneur tó festői környezetben terül el, amelyet a sportolók kedveltek, amíg a szokatlan, ember okozta katasztrófa teljesen meg nem változtatta a tó és a környék teljes ökoszisztémáját.
Az okozott károkért a Texaco Oil végül összesen 44,8 millió dolláros kártérítést fizetett ki, ebből 32 millió dollárnyit a sóbányát birtokló Diamond Crystal Salt Companynak, és további 12,8 millió dollárt egy közeli kertészetnek, amelyet a Live Oak Gardens Foundation és Live Oak Gardens Ltd. támogatott, illetve üzemeltetett.
Videó a Peigneur tó katasztrófájáról:
Eközben a Peigneur
(Cikkünk kiemelt képe illusztráció!)