Mert bánatomra a kocsiban hagytam, és hülye fejjel meleget reméltem bent a házban, de elütöm azzal, hogy nem vagyok fázós. Az egyik baj az, hogy a kályha rossz és nincsen pénz megcsináltatni. A másik az, hogy Muci néninek egyáltalán nincsen tüzelője. A harmadik pedig, hogy itt a tél.
Beregszászban vagyunk, az Ökumenikus Segélyszervezet itteni irodájának munkatársai, Fischer Mária és Kovács-Molnár Anita tartós élelmiszert – tésztát, cukrot, ilyesmiket – hoztak az idős asszonynak, de azt ígérik, a tüzelőben, kályhában is segítenek majd. Muci néni addig meg majd jól felöltözik, és bebújik a takarók alá, ahogyan szokott.
Negyvenhárom évig varrónőként dolgozott, most 15 ezer forintnak megfelelő hrivnya a nyugdíja. Egyetlen luxusa - mint oly sok hasonlóan szegény embernek – a televíziója. Az udvar végén, szoba-konyhában lakik, amit egy nagyobb családi házról választottak le.
Hogy tetszik lenni?" „Szarul, de büszkén"
– válaszolja nevetve. A falakon rengeteg fénykép – a rokonokról és azok lurkóiról. Meséli, nem ment férjhez, gyereket sem szült, most aztán nincs, aki támogassa.
Ömlik belőle a szó, látszik, hogy a társaságnak legalább annyira örül, mint a csomagnak. Azt is elmeséli, hogy az apját 72 éve vitték el az oroszok, többet nem is látta. Anitáék megnézik a kertecske végében álló fáskamrát, közben megkérdezem tőlük, merre van a fürdőszoba. Hát az nincsen, a néni vödörbe végzi a dolgát, azért van orrfacsaró bűz az előszobában.
Szerencsére már öreg, ezért nem kell sokat ennie
– mondja a nénike, eredeti nevén Magda, de mindenki Mucinak szólítja. Főz magának, az alól a kérdés alól azonban kitér, hogy milyen gyakran jut hús az asztalára. Szokott enni, ennyi a válasz. Csirkefarhátat, szárnyat. Nem volt jó sorom, de nem panaszkodom. Piros a parolin, nem kell becsinálni – idéz egy vasutas körökben ismert mondást és kizavar a kabátért.
Ahogy Muci néni példája mutatja, és ahogyan az a segélyszervezet honlapján is olvasható, „Kárpátalja és Ukrajna más területein a mai napig hiányosságok figyelhetőek meg a szociális ellátás, az oktatás és gazdasági stabilitás területén."
Az Ökumenikus Segélyszervezet az 1998-as nagy kárpátaljai árvíz után nyitott önálló irodát Beregszászon. 2000-ben hozták létra a Beregszászi Szociális Alapítványt, egy új civil szervezetet, amelynek fő feladata szociális és képzési programok végrehajtása volt. 2006-tól a szervezet kárpátaljai központja alapítvány ADVANCE Kárpátaljai Tanácsadó és Fejlesztő Központ néven működik. Gyerekeknek tartanak fejlesztő programokat, a nagyobbaknak akkreditált szakképzéseket, van pszichológusuk, de foglalkoznak még jogi és szociális tanácsadással is a segélyezés mellett. Az elmúlt két évben 50 ezer ember kapott valamilyen segítséget a szervezettől.
Erre nagy szükség van itt, ahol megmaradt a szovjet berendezkedés, amennyiben nincs biztosítás alapú egészségügyi rendszer, és megfelelő nyugdíjazás. Muci néni példája nem kirívó, a nyugdíjak 14 ezer, az átlagfizetések 20 ezer forintnak megfelelő hrivnya környékén mozognak.
Egy kilogramm sertéscomb 1000 forintnyi hrivnya, egy kiló kenyér 200.
Miután ekkora összegből lehetetlen megélni, a szürke/feketegazdaság aránya 40-60 százaléknyi. Példának okáért a csempészetben szinte minden család érintett.
Az elmúlt években nagyon sokan mentek el Ukrajnából. Ők jó esetben támogatni tudják az otthon maradottakat, rengeteg viszont az egyedül élő idős ember. Beszédes tény, hogy a gáz ára megduplázódott a tavalyihoz képest. Egy átlagnyugdíj a rezsire elég csak, ha a nélkülözők a segélyszervezetekre nem, csak az ukrán államra hagyatkozhatnának, akkor a térségben válsághelyzet lenne – mondják a szervezet munkatársai.
Az ökumenikusok központjában gyerekfoglalkoztató is működik, minden nap más a program. Összesen 78 szegény gyerek jár ide, zömében 5-6. osztályosak. Én éppen a természetjáró foglalkozásra érkezőkkel futok össze, a suliból egyből ide jöttek. Miután nem mindenki kap ebédet az iskolában, a program minden alkalommal evéssel kezdődik. A legnépszerűbb a főzőcske szakkör, mert amit főznek a lurkók, azt meg is ehetik.
Erzsi néni az udvaron fogad bennünket, több kutyája is van, azokat a házba zárta. Úgy dobták át őket a kerítésen keresztül, megszánta és befogadta őket. Macskái is vannak. Debreceni lány, apja vasutas volt, aki a második világháború idején hozott egy rossz döntést: a családot Kelet felé menekítette a harcok elől.
Aztán az apát 1945-ben itt lőtték le. Erzsi néni, az édesanyja és három testvére Beregszászon rekedtek.
Eleinte nagyon mentek volna vissza, de nem lehetett, később megszoktak, akkor meg már nem akartak. Nyugdíja neki is alig van, hetente kétszer kap szociális alapon ebédet. Nagyon szeretne még sétálni egyet Debrecenben, „de tudom jól, hogy vén embernek nem való a május" – mondja.
Erzsi nénivel együtt összesen 65 beregszászi kisnyugdíjas kap személyenként 4 ezer forint értékű tartós élelmiszert. Az ökumenikusok a hideg beálltával tüzelőosztásba is kezdtek, 100 család jut egyenként 5 mázsa biobriketthez. Mindezt Gerevich János, az Ökumenikus Segélyszervezet Kárpátaljai Kirendeltségének vezetője az egyik osztási helyszínen mondja el. A hajdani téglagyári munkásszállónál vagyunk,
az egyik épület ránézésre olyan állapotban van, hogy azonnal életveszélyessé kellene nyilvánítani.
Itt aztán nem kell magyarázni, hogy a segítséget kapókat a rászorultság elve alapján választották ki. A tüzelőt azért hozták házhoz, mert a támogatottak között sok az idős és az egyedülálló. Nem mellesleg a fuvaros is jól jár, mert kereshetnek az embereivel egy kis pénzt. Szemlátomást ők sem tehetősek. Gerevich János azt is elmondja, hogy ha a tél nagyon hidegre fordul, akkor további 700 egyedülálló kisnyugdíjasnak vásárolnak majd brikettet.
Az isten megáldja magukat – fogad bennünket, egy idős asszony (később megtudom, csak 60 éves), Horváth Rozália. Hiába mondom, hogy mi csak az Origótól jöttünk, ők hozták a tüzelőt, ott a furgonnál, hosszasan szorongatja a kezemet. Nagyon hálás a brikettért, eddig rongyokkal tüzelt, de az már nagyon fogyóban van.
Klaudiát, 14 éves unokáját egyedül neveli. A kisebbik lánya hagyta rá szilveszter éjszaka, amikor a gyerek 7 hónapos volt. „Nagyon sírt a kicsike, kínomban a saját mellemre vettem, de hát ugye nem volt tejem." Az anyja azóta se kereste Klaudiát, állítólag lett neki még öt gyereke.
A férje motorbalesetben meghalt, Rozália ott ült mögötte, csúnyán összetörte magát, de megúszta. Hét gyereke van, 18 unokája, 2 dédunokája. Olyan szegények, hogy egyik sem tudja segíteni. Takarítónő volt a foglalkozása, a mai napig eljár házakhoz.
Kell a kislánynak ruha, a minap annyi pénzért vettem neki kabátot, hogy a nyugdíjam el is ment rá."
Most beteg a lányka, megfázott, nem ment iskolába. Ötven hrivnyát kértem kölcsön, hogy gyógyszert tudjak neki venni." „Az Úr áldja meg magukat, nem tudom, mi lenne velünk maguk nélkül" – mondja immár a segélyszervezet munkatársainak, miközben aláírja az átvételi elismervényt.
A telepen lakók közül soknak nincsen jövőképe, legföljebb a következő étkezésig, megvásárolandó gyógyszerig terveznek. Klaudia jár a foglalkoztatóba, most is kérleli nagyanyját, hadd menjen el délután az ökumenikusok irodájába. Neki a segélyszervezetes törődésnek köszönhetően vannak tervei: cukrász szeretne lenni.
A lépcsőházban nincsen se korlát, se villany,
túlzás nélkül mondom, hogy itt le lehetne forgatni egy háborús filmet.
Rozáliáék két szobában laknak, az egyik sarkából függönnyel vécé van leválasztva, vödrökkel öblítik. Vízért a szomszédba mennek, gázuk nincsen, villanyt a szomszédoktól kapnak. Fürdőszoba sincsen, lavór van. Egy kis rezsón főznek. Takaros a rend a szobákban, a rongyoknak hála a beteg gyerek eddig is melegben gyógyulhatott.
A sarokban szépen gondozott cserepes virágok. Semmi pénzért nem adnám őket – mondja Rozália mosolyogva -, a szívem csücskei. Holnap egy macskát is kapok – teszi hozzá -, egy ismerősöm költözik magyarba', oda nem viheti magával. A gyerek valahová kimegy, Rozália rögtön témát vált: „Azért imádkozom, hogy az isten adjon még annyi életet, hogy fel tudjam nevelni Klaudiát" – más vágyam nekem nincsen.
Zoli vagyok – mutatkozik be egy vékony férfi az udvaron, egy kis bódé mellett, ahol állatokat tart. Kacsákat, kecskét, a rögtönzött istállóban szalmafészek, abban kutyakölykök billegetik magukat. Buksi, az anyjuk védi őket, vádlin harap, „jó-jó, megyek már – szisszenek föl -, maga Zoltán meg igazán szólhatott volna", de a gazda csak legyint. Mutatja inkább a bódé mögötti tavacskát, ahol halászni szokott.
Hét gyereke van, nagyon meg kell fognia a munkát.
Nemrég vágott disznót, úgy 170 kilós lehetett, abból három hónapig ellesznek. A hús módosabb ismerősöknél van, olyanoknál, akiknek van hűtőszekrényük.
Zoli májusban agyvérzést kapott, azelőtt volt három szívinfarktusa. Egyik oldala lebénult, beszélni sem tudott, de már egészen jól megy neki a mozgás. A szavai kásásak még, lehet, hogy ez így is marad. Negyvenhét éves.
Tízezer forintnyi a rokkantsági nyugdíja, a havi gyógyszerek hétezerbe kerülnek.
Az állatoknak kaszál, és havi 5-6 kiló darát vesz, ha tud. Karácsonyra két malacot szeretne venni, részletre. Egy újsütetű barátjától, akivel a kórházban ismerkedett meg.
„Irigyek rám itt az udvarban az emberek, amiért kecském is van, ezért megmérgezték szegény jószágot, de az állatorvos szerencsére megmentette - mondja. Sokan iszákosak itt, volt, aki a tavaly kapott brikettet eladta, hogy legyen pénze italra."
Ők is nagyon szerényen élnek, rendes kályhájuk nincsen, Zoli csinált olajoshordóból. Az eredeti szakmája kőműves, mielőtt leszázalékolták, fát fűrészelt egy telepen. Viszont van tűzhelyük, ha futja rá, vesznek palackos gázt és azzal főznek. Egy egyházi szervezettől kapnak két adag ebédet és négy szelet kenyeret, azt kell kipótolniuk.
Szoktak „bicikli levest" enni (amennyire értem ez valami zacskós leves lehet), kedvence a káposztás paszuly.
Sajnos nagyon húsos lenne – mondja. Beszélgetés közben csak egyszer mosolyodik el, amikor megkérdezem, miért Gecsu a kecske neve: nem tudja, így vette.
Felesége, Tímea gyesen van „a legkisebb pulyával", úgy kilencezer forintot kap a kicsi után. A legnagyobb, 24 éves gyerek már kiröpült, nyolcukra összesen 19 ezer forintnyi hrivnya jut egy hónapban. Most már istenes a helyzet, öt évig nem volt villany, addig az udvaron főztek. Amikor a leginkább rosszul ment a soruk, akkor a bútorokat tüzelték el. Van, amikor saját magamat siratom – mondja Zoltán. Kicsit el is sírja magát, aztán a terveikről beszél: az ablakok cseréjét sikerült kikoplalniuk, tavaly hitelből tapétáztak, most már jó volna felújítani a házat.
Mert azzal tisztában vannak, hogy nincsen esélyük jobb helyre költözni.
Amikor elbúcsúzunk, félrevon: „nem tudnának szerezni egy spórt?" (vaskályhát) – kérdezi. Ez, amit csináltam, nagyon füstöl, hiába tapasztom. Úgy számolom, körülbelül 30 ezer forint volna, annyi pénzünk meg talán sose lesz.