"Fő célunk mégis csak az, hogy szentek legyünk"

Nem szabad elítélni a politikai kérdésekben állást foglaló papokat, mert ugyan nem ez a fő feladatuk, de ez is szolgálhatja az igazságosság keresését - állította az [origo]-nak adott interjújában Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek. Erdő nem számít rá, hogy a papi nőtlenséget a közeljövőben felülbírálná a Vatikán, de szerinte a papi hivatás családosan és család nélkül is egyformán nehéz. Az abortusz és egyéb konfliktusos kérdések kapcsán a bírálatok ellenére sem látja agresszívnak a a katolikus egyházat, ami évezredes hitelveit követi hűen. Aki pedig nem fogadja el, hogy a hívők számára ez az objektív igazság, az szerinte nem érti a vallásszabadság lényegét. Interjú Erdő Péterrel.

Említette, hogy ragaszodnak az örökséghez, viszont vannak olyan témák, amiben változás észlelhető. A közelmúltban például a pokol tornácával kapcsolatban...

Miért, ott mi a változás?

A pápa kérte, hogy a Nemzetközi Teológiai Tanács vizsgálja felül a pokol tornácának a létét, ahova többek között a korán, keresztelés előtt elhunyt gyermekeknek a lelkei kerülnek. Ebben ugye változás volt, illetve szintén a közelmúltban merült fel, hogy az óvszerhasználattal kapcsolatban is elképzelhető, hogy felülvizsgálják a vatikáni álláspontot.

Pillanat. Itt azért tisztáznunk kell azt, hogy különböző kategóriái vannak az egyházi tanításnak, akár az erkölcs területén is. Van egyszer az, amit úgy hívunk, hogy szent hagyomány, vagy ősi terminológiával az apostoli tradíció. Aminek bizonyos kérdésekben a szövegszerű megfogalmazását egyetemes zsinatok, vagy pápák véglegesen meghatározó jelleggel kötelezően kihirdették, és leszögezték. Vulgárisan azt szokták mondani - az értelem itt sem egészen precíz, mert a fogalom fejlődött az évezredek során -, hogy ezek a dogmák.

Vannak azután olyan következtetések, amik ezekből egy-egy gyakorlati helyzetre nézve adódnak. Ezeknek a következtetéseknek a levonásához mindig ismerni kell a gyakorlati körülményeket is. Tehát a minket körülvevő világról szerzett ismereteink a konkrét helyzet erkölcsi megítélése szempontjából jelentősek lehetnek. Ami a keresztség nélkül meghalt gyermekeket illeti, ez egy ősi teológiai téma. Kétségtelen, hogy az egyház kezdettől tanította, keresztség szükséges az üdvösséghez. De tanította azt is, hogy létezik a vízzel történő keresztelésen kívül vérkeresztség és vágykeresztség is.

Gondoljuk meg, hogy az egyházi kalendárium december 28-án ünnepli az aprószentek ünnepét, mint vértanúkét. Azok a betlehemi lemészárolt zsidó fiúgyerekek, akikről az Újszövetségben olvasunk, el sem érték azt a kort, hogy meghallhatták volna a keresztény tanítást, személy szerint nem is ismerték Jézus Krisztust. Tehát nyilvánvaló, ha őket a katolikus egyház szentként tiszteli, akkor ez azt jelenti, hogy Krisztus megváltó műve - mivel akaratukon kívül Krisztusért áldozták életüket - őket a szentek sorába emelte.

Tehát nem is egyszerűen azt mondjuk, hogy üdvözülhetnek, hanem ünnepük van a kalendáriumban. Nota bene, templomok, katolikus templomok vannak szentelve az Ószövetség szentjeinek és nagyjainak. Nem tudom, hogy ez mennyire közismert. Tehát például Amszterdamban van Mózes és Áron templom, mégpedig katolikus templom. Miért? Azért, mert hitbeli meggyőződésünk szerint Krisztus megváltó áldozatának erejénél fogva, mindazok, akik a múltban teljes erejükből keresték az igaz Istent, és a rá vonatkozó teljes igazságot, és amit abból fölismertek, aszerint éltek, azok az ő megváltó áldozatának erejében eljuthatnak az örök boldogságba.

Maga Jézus a Lázárról szóló példabeszédben mit mond? A gazdag ember, aki szívtelen volt, a szenvedés helyére jut, a szegény ember pedig fölkerül Ábrahám kebelére, ahol boldogan élnek. Az üdvösség, illetőleg a kárhozat tanítása ősi és alapvető igazsága hitünknek, továbbá az is, hogy különbség van a külön ítélet és az utolsó ítélet között. Tehát az ember halálakor eldől a végleges sorsa: a mi hitünk szerint a földi halál után már bűnt elkövetni vagy érdemet szerezni, mint emberek, nem tudunk. A végítélet azonban, a világ időbeni vége és beteljesedésének, vagy az igazságnak a napja lesz, amit a keresztény művészet számtalanszor megörökített. Gondoljunk csak a Sixtus kápolnára, ahol Michelangelo gyönyörű ábrázolásában ott látjuk az ítélő Krisztust, aki az igazakat a jobbjára, a kárhozottakat pedig a baljára állítja.

Ebben az összefüggésben ismerjük a tisztítótűznek a tanítását. Így tehát élő tradíció - ráadásul már a kereszténység előtt is az volt, hiszen a Makkabeusok könyvében benne van - méltó és illő dolog a halottakért imádkozni, ennek van értelme. De miért lenne értelme akkor, ha a halál pillanatában minden ember rögtön az örök kárhozatba vagy az örök boldogságba jut? Csak úgy lehet értelme, ha van egy köztes állapot, amikor sokaknak még a bűneikért szenvedniük kell, de nyitva van a lehetőségük az örök boldogságra.

Tehát ezt az egész képet együttesen nevezzük úgy, hogy a szentek közössége, a communio sanctorum. A küzdő egyházat, a szenvedő egyházat - aki vár az üdvösség állapotára már a halála után - és a megdicsőült vagy győzedelmes egyházat - az üdvözültek seregét - egyetlen közösség részének tartjuk. Hogy egy keresztség nélkül meghalt, személyes bűnnel nem terhelt gyermek a megváltó Krisztus irgalmából rendelkezik-e reménnyel az üdvösségre, az egy olyan kérdés, amiről természetesen jogos teológiailag gondolkozni és vitatkozni, és az egyháznak nem tradíciója az, hogy ebben szűkkeblű, vagy negatív felfogású legyen.

Annak idején a limbus puerorum (a pokol tornáca - a szerk.), amiről itt szó van, azért vetődött fel, mert a keresztény teológusok nem gondolták azt, hogy ezeknek a személyükben ártatlan gyermekeknek pusztán az áteredő bűn miatt szenvedniük kellene. Az áteredő bűn tanítása a mai katolikus dogmatikus megfogalmazás szerint kristálytiszta végeredménye egy olyan szellemtörténeti fejlődésnek, ami visszavezethető a kereszténység kezdetéig. Martin Buber, a 18. századi hasszid jámbor hagyományról szóló könyvének - most jelent meg nemrégen a teljes kiadás magyarul (Martin Buber: Hasszid legendák - szerk.) - mindjárt az első passzusa arról szól, hogyan lehet az, hogy az emberek mind eleve bűnösek. Hát, mert Ádámban mindannyian vétkeztek, mert mindannyiunknak a lelke előéletet élt, és Ádám személyében ott volt jelen, amikor ő az ősbűnt elkövette - mondja a 18. századi kelet-európai zsidó misztikus.

És mit mond Szent Pál, az első században? Hogy Ádámban bűnössé váltak sokan. Természetesen mi nem valljuk az emberi léleknek a preegzisztenciáját, tehát nem mondjuk azt, hogy az emberi fogamzás előtt már önálló személyi felelősséggel létezett a lelkünk, és minden ember lelke bele volt sűrítve Ádámnak a lelkébe. Azonban azt mondjuk, hogy Ádám, mint korporatív személyiség a bűnével bizony következményt zúdított az egész emberiségre. Ebben az erőtérben mozgunk, amikor a csecsemőkről és az ő üdvösségükről beszélünk. És ebben a tekintetben nem arról van szó, hogy bármely hittételt az egyház meg kívánna változtatni, hanem hogy ennek a gazdag és színes örökségnek az alapján lehet, hogy egy tisztább, a mai ember számára jobban érthető formulát is meg lehet fogalmazni.

Sok szó esett a papi nőtlenségről is az utóbbi időben. A közelmúltban beszéltem egy kollégájával személyesen is ebben az ügyben, és azt mondta, hogy szinte minden évben előjön ez a téma, de nincs napirenden a felülvizsgálata. Tavaly ősszel sok szó volt erről, idén pedig Szabó Tamás tábori püspök lemondása kapcsán került elő a kérdés...

Konkrét személyekről nem kívánok nyilatkozni.

Mit gondol a cölibátusról?

Teljesen egyetértek azzal, aki úgy nyilatkozott, hogy nem valószínű, hogy ez a közeljövőben megváltozik. Érdemes elolvasni a pápának a legújabb, szinódus utáni apostoli buzdítását. A legutóbbi püspöki szinódus 2005-ben volt, az eukarisztiáról (szentmise vagy oltáriszentség - a szerk.) szólt. Az ezen végzett munka eredményét benyújtottuk a Szentatyának, aki - először a történelem során - vette a bátorságot, és azt mondta, hogy ezt nyilvánosságra lehet hozni. Tehát össze lehet hasonlítani, hogy a világ püspökei mit javasoltak a Szentatyának, és végül ő mit adott ki, mint szinódus utáni buzdítást. Azt kell mondanom, mind a szinódusi záróokmányból, mind ebből az apostoli buzdításból kiderül: erőteljes meggyőződés él a világ püspökeiben a cölibátus megtartása mellett. A pápai dokumentum pedig kifejezetten azt mondja, hogy ez nagy érték az egyház számára, amelyet meg kell őrizni.

Maradjunk még a cölibátus kérdésénél, de más szempontból szeretném megközelíteni. Sokan emlegetik, hogy nagyon jó humora van önnek. Állítólag faggatták ismerősei a cölibátussal kapcsolatban, hogy hogyan viszonyulnak ehhez a papok. Frappáns válasza volt...

Nem akarok viccelődni ebben a témában, ez egy komoly kérdés. Meg vagyok arról győződve, hogy a papi cölibátusnak részben a papok személyes élete szempontjából jelenleg is van egy nagyon pozitív tartalma. Már az Újszövetségben találkozunk azzal a tanáccsal, hogy teljesen Krisztus ügyének szentelje valaki az egész életét. Másrészt rendkívül sok gyakorlati érv is szól mellette. Például mi a központi papnevelő intézetben együtt nevelkedtünk a görög katolikus kispapokkal. A papságra készültünk, ők a házasságra is, mi pedig a cölibátusra. Sokan közülük papcsaládból származtak - második, harmadik generáció óta - apáik nagyapáik papok voltak. Láttuk közelről, hogy milyen az ő életformájuk, és ők is megismerték a miénket. Őszintén mondom, hogy egyikünk se irigyelte a másikat. Tehát a tisztességes és komoly papi szolgálat nagyon nehéz élet tud lenni, legyen az akár családos életformában, akár cölibátusban.