Amitől hisztit kapnak a konzervatívabbak - interjú jezsuita bloggerekkel

Beszállnak a politikába, írnak abortuszról, pedofíliáról, AIDS-ről, Isten humoráról, szerelembe eső papokról. Céljuk az építő kritika az egyház felé, és a beszélgetés azokkal, akikhez nem jut el a kereszténység. Két szerzetes-bloggerrel, Patsch Ferenccel és Kovács Lajossal beszélgettünk.

Miért írnak blogot jezsuita szerzetesek?

Kovács Lajos: Egyszer fiatal laikusok - akik blogolnak - kérdezték, hogy miért nem csinálunk mi is egyet, mert egy csomó embernek, aki ott lóg az interneten, lennének kérdései, egyházi részről pedig erre semmilyen fórum nincs. Sajnos a vallásról, istenről való gondolkodás valahogy nem került be az emberek hétköznapi beszédmódjába - például ezt próbáltuk elősegíteni. Mi nem a katekizmus szerint adjuk meg a válaszokat - mert abban végülis minden kérdésre ott a hivatalos válasz -, hanem próbálunk együtt gondolkodni.

Lefeküdtetek a kiváncsiság diktatúrájának, ahogy valahol a médiától elárasztott világot nevezitek?

Patsch Ferenc: Ez a kifejezés Martin Heideggertől, egy huszadik századi filozófustól származik, aki nem sokra tartja a modern média különböző formáit. Persze az internetről nem tudhatott. A jezsuitáknál viszont rendi hagyomány, hogy kapcsolatot tartsanak a kor emberével, a különböző szellemi áramlatokkal. Be kell szállni a hírvilágba. Az helytelen hozzáállás lenne, ha távol akarnánk tartani magunkat a világ zajától, vagy mocskától. Azt pedig sokan mondják, hogy hiánypótló ez a blog.

Isten humora, a cölibátus, az AIDS - ezekről másutt nem beszél az egyház?

K. L.: Azt gondoltuk, hogy sokakban vannak olyan kérdések, amik a bulvár kategóriába esnek, és amikről az egyházi sajtó biztosan nem fog beszélni. A témákat legtöbbször a látogatóink adták. Ezért mondtuk, hogy tessék, beszéljünk a pedofíliáról, beszéljünk a szexről, a cölibátusról, a homoszexualitásról. Nem félünk megpendíteni olyan témákat, amiktől hisztit kapnak a konzervatívabbak, vagy az egyházért aggódók. Mi is aggódók vagyunk, csak mondjuk úgy, hogy kritikus értelemben vagyunk aggódók.

Gondolom, a kritikának nem mindig örülnek az egyházban.

K. L.: Nem biztos, hogy mindig örülnek neki, igen. A mi kiképzésünk meg a lelkiségünk arra nevel minket, hogy alapvetően szabaddá tegyük magunkat egy csomó dologgal szemben, és ez azt jelentette majdnem mindig a történelem folyamán, hogy a jezsuiták az egyházpolitikában, ideológiai kérdésekben mertek mást gondolni, és mertek szólni is. Ez mindig a peremre szorította őket.

Milyen bírálat érkezik belülről?

P. F.: Nyilván csak a jéghegy csúcsa az, ami visszajut. Az persze előfordult, hogy valaki elment közülünk kisegíteni egy plébániára, és amikor jezsuitaként mutatkozott be, egy idősebb pap nekirontott, hogy ki csinálja a jezsuita blogot, mert tele van eretnekséggel. Erről aztán ki is tettünk egy posztot: tessék nyugodtan hozzászólni, be lehet szállni a játékba. Beszéljünk konkrét dolgokról, ne csak úgy általában, a levegőbe. Nem ér kritizálni valamilyen képzelt igazhitűség pozíciójából.

Mi a most aktuális kritikátok az egyházzal szemben?

K. L.: Kicsit attól félek, és ezért is vagyunk ilyen kritikusak mi jezsuiták, mert az egyház mintha egy nagyon önmagáért aggódó arcát mutatná: jaj, nehogy minket bántsanak, úgyis annyit bántottak. Mintha nem merné fölvállalni, hogy kiteszi magát, mondjuk úgy, hogy a civil társadalomnak. Hogy miért, azt nem tudom, valószínűleg az elmúlt negyven-ötven év berögződései miatt. Nem akarok ítélkezni, hiszen mi nem tartozunk például püspökségekhez, ezért van nagyobb szabadságunk, és nem érezzük át annyira a helyi egyház szükségleteit.

P. F.: Van olyan része az egyháznak, amit nem nagyon érdemes kommunikálni.

Melyik az?

P. F.: Ami riaszt, ami merev, dialógusképtelen, szeretetlen. Ami a szó pejoratív értelmében konzervatív. Viszont a kereszténységnek nem kell szükségképpen annak lennie. Jézus Krisztus tanítása mindig aktuális. Amikor sikerül jézusi módon beszélnem, tehát ítélkezés nélkül, az Isten szeretetét kommunikálnom, azt tapasztalom, hogy erre mindenki nyitott, és éppen erre éhezik. Ezt az arculatot kellene azok felé kommunikálni, akikhez nem jut el. A jezsuitáknak kicsit ez is a dolguk, hogy az egyház peremterületein dolgozzanak.

Nem veszélyesebb az egyháznak a belülről jövő kritika?

K. L.: Kritika is két fajta van, van amelyik rombol - ha csak rombol, az nem jó. De ha a végén van egyfajta iránymutatás, akkor az nem szükségszerűen rossz. Az egyház a történelem folyamán nagyon sokszor ment zsákutcába. Például amikor összefeküdt a mindenkori hatalommal, vagy a pénzszerzés, a földbirtokok váltak fontossá. És amikor az egyházban minden ellangyosodott és ellaposodott, például a reneszánsz pápák korában - akkor indult a jezsuita rend - mindig indultak mozgalmak, alakultak ki újfajta lelkiségek, új szerzetesrendek. Ezek végülis belső tiltakozási mozgalmak voltak.

A jezsuita közösségnek külön kápolnája van a rendházban

Az egyik hozzászóló a blogon kijelentette, hogy Isten halott. Erre egyikőtök azt válaszolta, hogy nagyon érdekes mondatra bukkant, eszerint nem Isten halt meg, csak a vallások istene. Leírhat ilyesmit egy szerzetes?

K. L.: Ez a mondat nem tőlem származik, az illetőt kellene megkérdezni, hogy mire gondolt. Az Isten halála főként teológiai kifejezés, bár Nietzschéhez kötik. A felvilágosodás előtt a vallásosság még egyfajta világot magyarázó elvként szolgált az egész emberiség számára. A tudomány ezt alapvetően kiiktatta. Amikor az Isten haláláról beszélnek, úgy értik, hogy a természetfeletti eltávozott a mi világunkból. Ez nem egy negatív fogalom, hanem csak azt a jelenséget írja le, hogy a szekularizáció nemcsak társadalmi, technológiai, tudományos szinten történt meg, hanem az emberek tudatosságában is.

Ez akkor nem eretnek gondolat?

K. L.: A nyugati világban egyre kevésbé látjuk az életünkben az Isten vagy a vallás szerepét. Az ötvenes-hatvanas években beharangozták a vallásoknak a végét, de közben azt látjuk, hogy egyre nagyobb rá az igény. Viszont már nincs meg a kereszténység hegemón helyzete. Annak vége, hogy majdnem ezerötszáz éven át uralta Európában a vallásosságot. Ma 1250 szekta van csak az Egyesült Államokban. Elaprózódik a vallás, és itt vannak a keletiek is. Információhoz jutunk, megismerünk más istenfelfogásokat is, és ez versenyhelyzetet jelent. Ezért fel kell mutatni, amink van, mert most a verseny a legnagyobb kihívás minden vallás számára. Nem az a kérdés, hogy Isten meghalt-e vagy sem, lehet-e róla beszélni vagy sem. Az a kérdés, hogyan. És melyik istenképről. És mitől jobb a tiéd, mint az enyém.

A vallások versenye miatt változnia kell a katolikus egyháznak?

K. L.: Azt hiszem, igen. Azt kell megértenie az egyházi tanítóhivatalnak, Rómának, a püspököknek, meg a papoknak, hogy alkotmányjogilag többé nem vagyunk monopolhelyzetben. Van mellettünk hirtelen száz más vallás, amely éppen olyan létjogosultsággal ajánlja fel a maga portékáját. Nem lehet azt mondani, hogy mi már kétezer éve itt vagyunk, hát nem veszitek észre? Hiszen aki keres, annak teljesen mindegy, hogy a katolikus egyházhoz jön, vagy a Krisna-tudatúhoz vagy a buddhistához. Lehet, hogy az még izgalmasabb is. És nem rakódik hozzá a történelemnek - mondjuk úgy - a pora, amivel annyiszor vádolják, legyen az inkvizíció, keresztes hadjárat és sok más.