Amitől hisztit kapnak a konzervatívabbak - interjú jezsuita bloggerekkel

Beszállnak a politikába, írnak abortuszról, pedofíliáról, AIDS-ről, Isten humoráról, szerelembe eső papokról. Céljuk az építő kritika az egyház felé, és a beszélgetés azokkal, akikhez nem jut el a kereszténység. Két szerzetes-bloggerrel, Patsch Ferenccel és Kovács Lajossal beszélgettünk.

Politizáltok is a blogon. Miért?

K. L.: Alapvetően azért, mert minden kereszténynek, és minden jezsuitának is nagyon fontos a kritikai szemmel látás. Az tény, hogy az emberekért aggódunk. Főleg ha a magát politikai elitnek nevező csoport - amelynek erkölcsi tekintélynek is kellene lennie -, megsérteni látszik az emberi jogokat, olyan értékeket, amelyeket márpedig mindenáron be kell hajtani. Ilyen az igazmondás. Nem gondolom, hogy jó dolog emberek jóhiszeműségét megnyerni hazugsággal, ez nem nyílt, és nem demokráciába illő, erről érdemes szólnunk. Bármelyik oldalon, ha jó dolgok történnek, azt támogatni kell. És amikor látjuk, hogy kifejezetten közösségellenes, emberellenes dolgok történnek, a vallásszabadság, a szólásszabadság, a valamihez való jogunk sérül, akkor szólni kell.

Attól nem féltek, hogy beskatulyáznak?

K. L.: Nem hiszem, hogy el lennénk kötelezve a jobb- vagy baloldal felé. Azt mindig hangsúlyozom, és ezt Szili Katalin mondta egyszer, hogy az egyházak politizáljanak, de ne pártpolitizáljanak.

Nem riasztott el egy-két szélsőséges visszajelzés?

P. F.: Tényleg megjelentek a blogon ilyenek, minden oldalról kaptunk hideget-meleget. Ez lehet a kiegyensúlyozottság mutatója. Egy kicsit féltem az elején, hogy fog ez rám hatni, de aztán kiderült, hogy ki lehet bírni. Nem kell, hogy mindenki szeressen. Én nagyon élvezem, hogy mindenki kicsit másfajta, annál jobban érzem magam, minél szélsőségesebb vélemények képesek egyszerre jelen lenni ugyanabban a térben, és egyáltalán nem muszáj egyetértenünk.

Mi szomorított el a legjobban?

P. F.: A tradicionalista nézeteknek természetesen van helye az egyházban. De amikor azt mondják rám, hogy nem illek az egyházba, vagy ennek a halvány árnyéka is rám vetül, az nagyon rosszul érint. A másik oldalról pedig ott a merev antiklerikalizmus. Egy fiú, aki a napokban sokszor járt a fórumainkban, azt hozta fel, hogy aki keresztény, az buta, és statisztikailag kimutathatóan képzetlenebb. Ez hihetetlenül elszomorított. Reggel mentem misézni egy tanítórend apácáinak, és azon gondolkodtam, hogy a szembe jövők közül hányan gondolják rólam ugyanezt, amikor látják, hogy papi ruhában vagyok.

Mindig tudtok válaszolni az olyan, nagy támadási felületet adó kérdésekre, mint például az abortusz, a homoszexualitás, vagy az AIDS? Mire nincs jó válaszotok?

K. L.: Az állandóan és kizárólag racionális érveket hozó emberekkel nehéz. Csak négy éve jöttem haza Magyarországra, és látom, hogy ötven-száz év távolságra van egyfajta nyugati gondolkodáshoz képest. Régen rossz, ha valaki a 19. századi racionalizmusból származó kérdésekkel próbálja az egész istenkérdést megközelíteni. Nem látom, hogyan lehetne átbillenteni azt, aki csak ilyesmit fogad el érvként. Például nem érti, hogy az istenkérdés nem elméleti kérdés, hanem tapasztalat tárgyává kell tenni. Istent meg kell tapasztalni, nem elég csak diskurzív gondolkodással kibontani. Nekünk például ezért kell a napi egy óra imádság és elmélyülés.

Milyen racionális érvekre gondolsz? Például, hogy a teremtés nem történt meg úgy, ahogy a Biblia írja?

K. L.: Igen, például ez is. De hát ezt a katolikus egyház sem állítja régóta, hanem azt mondja, hogy a legjobb magyarázat, ami ma a kezünkben van, az evolúció. A bibliai teremtéstörténetek mítoszok, ez nem azt jelenti, hogy nem igazak, csak egy sajátos műfajban íródtak, és a kor emberének megértését tükrözik. Nem természettudományos magyarázatok. A lényegük annyi, hogy Isten a teremtő, és a világ nem a véletlen műve.

Az egyik bejegyzés arról szól, hogy a papok is lehetnek szerelmesek. Erről miért kell írni?

P. F.: Nem biztos, hogy ez jó hír, de van ilyen. Ez persze merész téma, amiről Magyarországon egyelőre nem nagyon beszélnek. A homoszexualitásról, szerelembe esett papokról sokkal nyíltabban van már szó például az Egyesült Államokban. Szerintem a nyíltság, az áttetszőség megtisztító, felszabadító dolog. Ez olyan, mint gyertyát gyújtani egy sötét szobában, egyszeriben fényárnak hat. Sokaknak van ilyen élményük az egyházban szerintem akkor, ha így nyílttá teszünk dolgokat.

Egy helyen azt írod: "Néha az az érzésem, hogy kevés a hit az egyházban, kevés a prófétai hang, vagy egyszerűen csak a humánus hozzáállás, az emberi hitelesség. Pedig akkor még nem is beszéltem az egyházmegyei központokról, az élettől elidegenedett vallásosság fellegvárairól." Mit jelent, hogy kevés a hit az egyházban?

P. F.: Lehetne ezer példát hozni, hogy miben nyilvánul meg a hit fogyatékossága. Beszélnek például a hivatások válságáról. Papnak menni ma nem cool. De nem csak a papság, vagy az egyház van híjával az önzetlen és áldozatrakész embereknek, hanem ugyanúgy nincs elég kórházi ápolónővér, vagy tanár. Nehéz elköteleződni. Minden olyan hivatásból hiányosság van, ahol önzetlenségre van szükség. Ez inkább kortünet. Ahol influenzajárvány van, ott a hitetlenség - az emberbe, az Istenbe, az élet abszolút értelmébe vetett hit hiánya -, mint a járvány nem áll meg a szerzetesházak és templomok küszöbénél.

Ennyi kritika mellett mi szól a katolikus egyház mellett?

P. F.: Erre csak személyes válaszom van. Én az életemet kaptam az egyháztól. Ha igaz, hogy Isten beszélt az emberekhez, és ha igaz - meggyőződésem szerint így van -, hogy arról beszélt, hogy minden emberi értelmet meghaladó módon szeret bennünket, akkor ez azt jelenti, hogy igent mondott az életemre. Hogy nem kell jónak lennem ahhoz, hogy ő szeressen. Aki ezt nem csak a fejével érti meg, hanem mélyebben, a zsigereivel is, akkor az nem tud erről nem beszélni, nem tudja erre nem feltenni az életét. Engem ez a hit őriz meg az egyházban.