Szotyolát köpködők - riport az utolsó szénbányából

Gumiszalagon szállnak a föld bugyrába, csonttörő munkát végeznek sötétben és porban, kedvezményesen mehetnek nyugdíjba, de nem sokáig élvezhetik. Testük leharcolt, szakmájuk lassan a múlté lesz, szomorú kilátásaikat mégis tréfával ütik el a vágatok utolsó mohikánjai. Riport az egyetlen megmaradt hazai mélyművelésű szénbányából.

Emberek állnak a közeli tehenészetből terjengő istállószagban a hajnali szürkeségben. Buszok pöfögnek kormot a felkelő napba a letaposott, poros 200-300 méter hosszú téren. Bányászok várnak az indulásra Pusztavám határában éjszakai műszak után. Néhányan a tér falu felőli részén álló italboltban dobnak be egy felest, egy sört.

Röfinek becézik a kerthelyiséget, azt beszélik, a söntés valaha disznóól volt. Az udvaron néhány szedett-vedett szék és asztal, mellettük tetejét vesztett vályogház pusztul. A táblán feliratok: "kommersz feles", "szénsavas üdítő pohárba". Szezonális hely, a nyitva tartás a műszakváltásokhoz igazodik. Reggel fél hétre kiürül, az eladók zárnak, az éjszakások buszai már elmentek, a többiek pedig már a föld alatt teszik a dolgukat.

A Röfitől északra fekszik a Márkushegyi Bányaüzem. Bejárata az 1980-as évek ipari építészete és a 21. századi technika furcsa ötvözete. A kopott festésű, vascsőből hajlított, fémesen kattogó forgókapukra mágneskártyás beléptető-rendszert telepítettek. A kapuk az ország utolsó mélyművelésű szénbányájához vezetnek. Az utolsó mohikánok dolgoznak itt.

Húsz éve még körülbelül 140 ezer ember élt közvetlenül, vagy közvetve a bányászatból Magyarországon, 2001-ben már csak 15-20 ezren. Márkushegyen még körülbelül 1300-an dolgoznak három műszakban a mélyben, egyszerre legfeljebb 300-350 ember. Az országban még két működő mélyművelésű bánya van: Fenyőfőn bauxitot, Úrkúton mangánt termel még pár tucat bányász - mondja Búzás Márton biztonsági mérnök. A nyírt szakállú, kicsit a verset szavaló Latinovics Zoltánra és a népmeséket mondó Szabó Gyulára emlékeztető férfi vérbeli bányamérnök: hosszan beszél bezárt bányákról, mélyben maradt, kitermeletlen ásványvagyonról. "Kevés bányát fejtettek le csontra" - mondja. Lát még lehetőséget a bányában, hiszen 15-20 évre előre "meg van kutatva", de Márkushegy akár 2050-2060-ig is elketyeg, állítja. A bánya élettartama hivatalosan 2020-25-ig szól.

Elsősorban a Vértesi Erőmű Zrt. számára termel fűtőanyagot (Eocén kori barnaszenet) a bánya, jövője azonban nem túl rózsás: a napokban körülbelül 200 romániai vendégmunkást küldtek haza, nyáron pedig kétfrontos termelésről egyfrontos termelésre állnak át - ez azt jelenti, hogy egy időben csak egy tömegtermelő munkahely (frontfejtés) működik. Lesz egy hónap leállás is előtt - a dolgozókat fizetett szabadságra küldik, csak a tűzőrség marad. Búzás főleg a szakmát félti a bánya felett Damoklész kardjaként lebegő bezárástól. Szerinte a bányászat ki fog halni, mert ha nincs bánya, nem marad ember, aki tudná hogyan kell bányászni. "Lassan én vagyok a legfiatalabb" - mondja, pedig húsz éve dolgozik a bányaiparban.

"Szotyolát köpködők"

Mielőtt alászállunk a mélybe a fejre védősisak, a pucér testre korcos hosszú alsógatya, alsóing, zubbony, nadrág, a lábra kapcarongy, arra gumicsizma kerül. "Ez a legdrágább gumicsizma, darabja 13 ezer forint" - mondja Kokó, a leszázalékolt bányász, aki most az emberek munkaruházatát intézi. Összefirkált vasszekrények sorai alkotják az öltözőt, a szélsőkön frissen nyomtatott fehér lap: a felirat a harmadik emeleti helyiség bezárásáról tájékoztat, és szekrényeik kiürítésére kéri a dolgozókat. Az ablakok alatt szétült burkolatú, lemezborítású, csőregiszteres radiátorok éktelenkednek.

"Akkor ti mentek be a légvágatba, a csőároknak a takarítását folytatjátok" - pattogó hangon osztja be embereit az egyik aknász a felolvasóban. Ez egy terem a fő bányaépület földszintjén, padokkal, négy sarkában kis dobogókkal, mind egy-egy puritán szónoki emelvény. Az egyik oszlopon viharvert, tárcsás telefon, rajta felirat: "Nem SOS".

A falikutak némelyikéből szóda folyik. Itt gyülekeznek, és kapják meg napi feladataikat a bányászok. Üvegezett vasajtók vezetnek lámpakamrába, ahol megkapják a bányászlámpákat - övre akasztható, közel egy kilogrammos akkuval felszerelt készülékek -, és az egyéni mentőfelszerelést - gyorszáras aludobozba rejtett csutorás, orrcsipeszes levegőszűrőt, elsősorban a szénmonoxid kiszűrésére. Az egyéni védőfelszerelés nem alkalmas mások megsegítésére. Használatakor nem ajánlott futni, mert a szűrők miatt nehezen lehet benne levegőzni, hamar kifullad az ember - magyarázza a lámpakamra ura, egy melegítős, kissé hajlott hátú, galambősz férfi. A többség szimatszatyrot is cipel, benne élelem és víz.

Szerelvényigazítás a lámpakamrában (Több képért kattintson a fotókra!)

A csizmamosón át jutunk a kashoz. A bányászok számos dolgot másként hívnak, mint a hétköznapi emberek. Az akna aljára vezető lift a kas. Vastag drótkötélen függő, kétszintes vasdobogó, amelynek ajtajául acélcsövek szolgálnak, és fél perc alatt zuhan bő 340 méteres mélységbe egyszerre 40 emberrel, miközben párja másik 40 embert röpít a felszínre ugyanilyen gyorsan. Az épületen kívülről mindebből annyi látszik, hogy az akna felett terpeszkedő acéltorony tetején szédítő sebességgel pörög felváltva két hatalmas kerék. Az egyiken a vezéroldali, a másikon a lazaoldali kas függ - így különböztetik meg őket.

Az akna alján lévő terem végén fehér festékkel mázolt valaki feliratot egy pozdorjalapra: "szotyolát köpködők..." a többi olvashatatlan a rászállt portól. Légmentes ajtókon át jutunk beljebb, itt fent még elektronikusan nyílnak, lejjebb már kézzel csapkodjuk a nylonnal, gumicsíkokkal légmentesített deszkakapukat. Ezek segítségével terelik a levegőt a bánya legtávolabbi sarkaiba is. Diagonális szellőztetésről beszél Búzás, a két peremakna tetején hatalmas ventillátorok szippantják kifelé a levegőt, az utánpótlás itt, a főbehúzón keresztül érkezik. E nélkül hamar felszaporodna a sújtóléggel fenyegető metán, elfogyna az oxigén a vágatokban. Pattog a fülünk a légnyomásváltozástól.

Szalagon a mélybe

A szállítószalag neve japánszalag, vagy csak japán, egykor ugyanis japán gyártású gumiszalagot vásároltak hozzá. Alul lefele, felül visszafele utaznak a végtelenített szalagon az emberek, kifele ezen jön a szén is, meg más elszállítandó anyag - elővájáskor kiásott kőzet, elhasznált deszkáa, ételmaradék, szemét. A gumiszalag gyorsan fut, de a bányászok már rutinosan ugranak fel rá vagy le róla. Nekünk - biztos, ami biztos - megállítják. Ráfekszünk. Fülsértő sípolás jelzi, hogy indul. Superman-pózban, hason fekve száguldunk a mélybe a vágat huzatos félhomályában, mellünket, hasunkat fémgörgők dögönyözik. Erre mondta kajánul valaki odafent, hogy szexmasszázs, pedig nem kellemes. Mégis el lehet aludni a hosszú percekig tartó monoton zakatolásban, pláne egy fárasztó műszak után. A szunnyadókat a szalag fölé függesztett, mélyre lógó, a sisakon nagyot koppanó kemény gumidarabok ébresztik az út végén.

Két ilyen szalagon is utazunk, mire a front - a szénkitermelés helyszíne - közelébe érünk, de odáig még több vágatot is be kell járni. Néhol máglyaszerűen feltornyozott, öles fagerendák támasztják alá a mennyezetet. Itt-ott ferdévé torzulnak a rájuk nehezedő 400-500 méter vastagságú kőzettömegtől az íves acélgerendák. A részeg módjára dülöngélő falú vágatok alján szinte felbugyog a kőzet, az eredetileg 3,5 méteres belmagasság van, ahol kétméteresre szűkül: ez a taplduzzadás, a nyomás az acélívek alá hajtja az anyagot. "A bánya azért bánya, az nem hazudik. A nyomásviszonyok mindenhol jelen vannak" - mondja egy bányász, aki a mennyezetre erősített vasgerendán lógva közlekedő Scharf-mozdonyok csomópontjánál.

"Nincs benne jövőkép"

"Ez már nem az a nagybetűs bányászat" - mondja a trafókat felügyelő, huszonévesnek tűnő bányász, amikor arról kérdezzük, tudatában vannak-e az emberek, hogy ők az utolsó mohikánok, az utolsó szénbánya dolgozói. Egy éve dolgozik itt. "Nem titok, hogy már a pénzek se úgy ketyegnek" - utal a magyar szénbányászat (az eocén-program) virágkorára, amire egy másik bányász, Misi úgy emlékszik, egy év alatt összejött a kocsira való. Ma már más a helyzet, a fiatalabb bányász szerint "nincs benne jövőkép".

A kas előtt

"Van aki elvből, van aki pénzért, van aki kényszerből dolgozik" - magyarázza Imre a zúgó transzformátorok körüli, nyári melegben, hogy mi tartja itt az embereket. "Régóta az a szlogen megy: itt csak a hülyék dolgoznak, meg aki nyugdíjba megy" - értékeli helyzetüket az egyik bányász. Neki 107 műszakot - körülbelül négy és fél hónapot - kell teljesíteni a nyugdíjhoz, egyik kollégájának már csak 57-et (a bányászok 25 lent töltött év, vagy 5000 lent töltött műszak után nyugdíjba mehetnek). Többeket nyomaszt, hogy magánnyugdíjpénztárba léptek be, és még nem dolgoztak annyi időt, hogy szép pénz gyűljön össze benne, amivel kipótolhatnák az állami nyugdíjból hiányzó 25 százalékot.

Hiányolják a szakmát korábban övező megbecsülést, nehezményezik a romló körülményeket, az egyre gyatrább bérezést, a visszafejlesztést. Akik most kezdik, semmiféle kilátásuk nincs - mondják ők is, "a romantika az megszűnt már".

Nem szabad leállni

Az ötös brigád a fővágatban várja, hogy elől megszüntessenek egy üzemzavart, és újrainduljon a szenet maró, félembernyi átmérőjű alkarnyi tüskékkel borított jövesztőkerék, és a láncos vonszoló, ami a szállítószalaghoz továbbítja az ásványt. Megy a heccelés, szóba kerül az asszony és a szomszédasszony is, hamar megtalálják egymás gyenge pontját. Az ötös brigádban azt mondják, "ha nem viccelsz, akkor nem megy el az élet itt, akkor nem bányászok között a helyed". "De - teszi hozzá a transzformátorállomás kezelője - ha valamelyikkel baj van, a másik a hátán viszi ki".

A romantika már megszűnt

A múlt súlyos balesetekkel terhes. Amióta itt vagyok, "három halott, meg két teljes nyomorék sérült" - mondja egyikük, aki 2003-ban jött. Ujjak, láb, kar, szem, látás, hallás elvesztése, mérgezés, halál a balesetek kimenetele. Pedig a biztonsági előírások szigorúak. Aki vét ezek ellen, saját társait is veszélybe sodorja, amit nem mindig bocsát meg a közösség. Dohányozni, italozni szigorúan tilos. Sok erős dohányos jobb híján szotyolázik a vágatokban.

Odakint is összetartanak, műszak után közös program a beugróként hozott ital - rekesz sör, pálinka, kóla - elfogyasztása. Beugrót jeles alkalmakra hoznak: régebben házépítésre házvásárlásra, autóvásárlásra, ha elindult a gyerek (tipegőpálinkát); mostanában kinevezésre, év végén, névnapokon, házasodáskor.

Aki még távol van a nyugdíjtól, nem sok eséllyel pályázhat más munkakörre. "Az az igazság, hogy aki itt van már 15-20 éve, és elmenne egy ilyen céghez, az ott az orvosi vizsgán már eleve megbukna" - mondja egyikük. Munkától izzadtan fekszenek a szalagra a behúzó vágatban (ahol a friss levegő bejön és télen a mínuszok is). Húsz éves koruktól 40 éves korukig nehéz vasat cipelnek, vízbetörés, gázbetörés, kőzethullás, por, éjszakás beosztás, nagy a zaj, a ventillátorok, a gépek - sorolják a kockázati tényezőket. Az eredmény vibrációs betegség, elmegy a fog, a hallás, a látás. Aki 20 évet lent dolgozott, az már "olyan mint egy gép - mondja Lajos, aki csak két évet húzott le odalent - nem szabad neki leállni".