Önök meddig bírják pisilés nélkül? Tudom, nehéz tárgykör, mert sok dologtól függ, például, hogy előzőleg mikor és mennyit ivott, evett az ember. A kérdés megválaszolására nagyvonalú kísérletet tettek a magyar hatóságok pénteken, amikor továbbszállították a beremendi határátkelőhöz Horvátországból transzportált menekülteket.
Égett a pofám rendesen, a horvátok kényelmes távolsági buszokkal fuvarozták hozzánk a száműzötteket, mi pedig 35 éves, a leselejtezésen csillió kilométerekkel átlendült, echte csuklós BKV-buszokkal fogadtuk őket.
Kint volt a Channel 4 News, a Reuters, a BBC, egyéb illusztris társaságok, jobb országimázst el sem lehet képzelni
- horvát részről. Tarlós István főpolgármester pedig korábban azt nyilatkozta, meghaladta a százmillió forintot az az összeg, amennyibe a BKV-nak addig a menekültek buszoztatása, országhatárra szállítása került. Nem tudom pontosan, hogy szerencsétlen menekülteket mikor parancsolták fel a járművekre, de délután 3-ig, amikor Beremendre érkeztek, valószínűleg már eltelt néhány óra azóta.
Miután megérkeztek, néhány busz utasait leszállították a tűző napra, a többiek maradtak a helyükön. Az átszállítást ügyesen oldották meg a hatóságiak, a horvát és a BKV-buszok között
csak néhány métert kellett megtenni, gépfegyveres katonák és rendőrök sorfala közt.
Mosdóba természetesen nem mehetett senki. Ekkor már órák óta kint voltak az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai, akik korábban érdeklődtek ugyan, hol és milyen segítség kéne, de sehonnan nem kaptak semmiféle hivatalos választ:
a sajtóból értesültek arról, hogy éppen itt van helyzet.
Már javában zajlott az átszállítás, amikor végre engedélyt kaptak arra, hogy a fegyveres sorfal előtt elmenőknek vizet és egy kis élelmet adjanak. 37 fok volt árnyékban.
Délután négy órakor indult el a menet eleje, sokáig nem tudtuk, hová. A rendőrök sejtelmesen mosolyogva nem mondtak semmit, bár az elcsípett beszélgetéseikből arra lehetett következtetni, hogy Siklósra. A menet után eredtem, illetve menetnek túlzás nevezni, mert csúnyán leszakadtak egymástól a buszok. Mindenesetre beékelődtem kettő közé.
Az első meglepő tapasztalatom az volt, hogy sok szembejövő autós kedvesen integet és dudál a menekülteknek. Jóval később azért megnyugodtam, mert lelassított az első busz mellett egy autó, az anyósülésen helyet foglaló sportember kecsesen kinyújtotta a kezét, majd
ujjgyakorlatokat mutatott be: az összes ujját behajlította, kivéve a középsőt, és így lengette izmos karját.
Nem láttam elég tisztán, az is lehet persze, hogy egy sokszorosan szerencsétlenül járt favágó volt.
Idővel a mögöttem jövő busz elkanyarodott (ezek szerint több helyre viszik az embereket - állapítottam meg), az előttem haladó pedig körülbelül olyan lelkesen poroszkált, mint a vágóhídi ló, miután letaglózták: még mozog ugyan, de már nem halad. A baranyai hegyek között volt olyan szakasz, ahol szó szerint lépésben haladtunk, komolyan felvetődött bennem, hogy ki kell szállni megtolni a vén csótányt. Idővel azután kisimult a táj az M6-os autópálya alatt, így
időnként elértük az ámokfutásnak tűnő 70 km/h-t, ami egyben a maximumsebesség is volt.
Délután hat órakor már feltűnő volt, hogy sok pihenőhely mellett elmentünk már, de egyiknél sem álltunk meg. Nekem muszáj volt. Kinéztem egy szakaszt, ahol jó sokáig nem volt lehajtó, előre nyargaltam egy pihenőhelyig, elszaladtam a mosdóba, azután visszapattantam az autóba. Nem kellett sietni, a 70 km/h az 70 km/h. Felvilágosodott országokban egyébként az autópályán nemcsak a gyorshajtókat, hanem a túl lassan haladókat is megbüntetik, mert az is balesetveszélyes.
Bődületesen lassan telt az idő. Unalmamban éppen valami olyan sületlenséget fogalmaztam meg - nem, a tudósításban nem jelent meg -, hogy "a százhalombattai olajfinomító fényei melengetik a szívemet", amikor a busz 19 óra 30-kor megállt egy pihenőnél. Az utasok felélénkültek, az őket kísérő két rendőr hosszasan tanakodott, végül az ajtók nem nyíltak ki, és a busz továbbhajtott.
A jelenet látszólag a cinizmus és a kegyetlenség magasiskolája, de itt nyilván a kísérlet tudományos szempontjai vezérelték a tudós rendőröket.
Aztán csak mentünk, mentünk, álmos lassúsággal fogyasztottuk a kilométereket. Ahogyan az ablakból láttam, az első órákban még élénken beszélgetett a társaság, az M1-esre érve viszont letargikusan bámultak ki az ablakon.
Negyed tizenegykor érkeztünk Vámosszabadiba, összesen 339 kilométert tettünk meg a horvát határtól.
Tegye fel a kezét, aki utazott már ennyit egyhuzamban BKV-járaton, és az is, aki legalább 10 órát kibír mosdóra menés nélkül! Na, ugye!
(A sofőrök és a rendőrök indulás előtt elvégezhették a dolgukat, így ők nem számítanak.) Miután nincs olyan magyar ember, aki mindkét kérdésre igennel tudna válaszolni, a következőket állapíthatjuk meg: a menekült nem ember, vagy ha igen, akkor nem magyar.
A sztori vége látszólag tartogat egy érdekes fordulatot: a migránsnak is nevezett utasokat a vámosszabadi menekülttábornál kitették a buszokból, menjenek isten hírével.
Mentek is, ki gyalog, ki taxin folytatta az útját, vissza Győr felé, hogy ott vonatra szálljon, és Németországba utazzon.
Mondhatnánk, hogy értelmetlen volt őket megbuszoztatni, elég lett volna megmutatni nekik Beremendnél, hogy merre van Ausztria. De így, hogy valójában egy tudományos kísérlet résztvevői lehettek, már minden érthető.