Mielőtt leültünk beszélgetni, elolvastam néhány önnel készült interjút. Mindegyikben nagyon keményen és egyértelműen elmondja, hogy ön szerint hogyan lehetne Magyarországon segíteni a cigány közösségek helyzetén. Úgy gondolja, tudja a megoldást?
Sajnos én sem tudom a megoldást, de nagyon sok mindent láttam cigányügyben, és merek beszélni azokról a részletekről is, amelyekről mások nem. És ez a bátorság vezet oda, hogy az új megközelítésekre egyre többen kíváncsiak, legyen a Die Zeit német napilap, az al-Dzsazíra amerikai csatornája, az egyik német közszolgálati televízió, vagy éppen külföldi egyetemek. Minden alkalommal azt tapasztalom, az újságíró megérti, hogy mit akarok vele közölni, és megértik az olvasók, a nézők is. De amennyire egyértelműnek és egyszerűnek tűnik minden a számukra, annyira érthetetlen, hogy a legegyszerűbb összefüggéseket nem látják, illetve nem akarják érteni mások.
Pedig korábban azt is olvastam, hogy azt nyilatkozta: a magyarországi cigányügy megoldhatatlan. Akkor most már nem gondolja így?
Most sem gondolom azt, hogy az ország vezetése és a társadalom megnyugodva hátradőlhet, de az igenis bebizonyosodik, hogy azokon a településeken, ahol sikerül tudatossá, legalábbis a korábbiaknál tudatosabbá tenni a helyi roma közösségeket, és sikerül jól használni az állam által kínált lehetőségeket, ott igenis tudunk eredményeket elérni. A kérdés csupán az, hogy hány faluban és városban tudunk ilyen módon javítani a cigány közösségek életén.
Hány településen tudom megértetni a cigány közösséggel azt, hogy miért jó, hogy ha tanul a gyerek, ameddig csak lehet. És hogy engedjék például kimondottan a lányokat is tanulni. Miért jó, ha a gyerek az iskolában eszik, pontosabban megeszi, amit elé tesznek? Miért jó, ha eljár az egész család szűrővizsgálatokra, vagy bizalommal fogadja az orvost? Miért jó, ha a kismama leteszi a cigit, ha babát vár? Miért jó, ha a párjuk elkíséri az anyákat terhesgondozásra?
Folyamatosan dolgozom vidéki közösségekben, és ez, a tudatosabb gondolkodás hiánya az egyik legnagyobb nehézség. Ha eljutunk oda, hogy az emberek belátják, mi az a kevés, amivel saját maguk saját magukért tehetnek, akkor már a legfontosabb lépés megtörtént.
Azt mondja, járja a vidéki településeket, és cigány közösségekkel beszélget. Mi a célja? Mit szeretne elérni a közösségekben?
Fontos elmondanom, hogy ahova hívnak, mindenhova elmegyek, kivétel nélkül. Kisfaluba, nagyvárosba. 12 embernek beszélni ugyanolyan fontos, mint esetleg 200-at meghallgatni arról, hogy nekik milyen gondjaik vannak. Mert ez utóbbi is fontos, hogy valaki őket is meghallgassa: cigányokat és többségieket együttesen. És ilyenkor másfél óra tökéletesen elég arra, hogy a legzárkózottabb közösség is felfogja:
elsősorban a többségi társadalom érdeke, hogy a hazai cigány közösségekkel valami történjen.
Tudom, hogy ez meghökkentő megközelítés – miközben évek óta beszélek róla –, de igenis így van. A többségi társadalomnak kell elvárnia és kikényszerítenie az aktuális kormánytól a lehető legjobb programot és a lehető legjobb szakemberek bevonását a cigányközösségek felzárkóztatásába.
Mert a roma közösségek helyzetének javítása többek között például a teljes magyar társadalom nyugdíját meghatározó kérdés.
Nem mindegy ugyanis, hogy hány ember dolgozik az országban. Nem mindegy, hogy hányan fizetnek adót és járulékokat, és nem mindegy, hogy az így összegyűlt állami pénzből mennyi családi pótlékot, nyugdíjat kell, illetve lehet kifizetni. Hozzá kell segíteni a cigányokat ahhoz, hogy önállóan, saját maguk jöjjenek rá, hogy nekik és a társadalom egészének is az érdeke, ha tudással és jövedelemmel rendelkező tagjai lesznek a magyar gazdaságnak és társadalomnak.
Ehhez viszont nagyon fontos tényező az is, hogy a többségi társadalom ne legyen cigányellenes. Segíteniük kell a romákat, motiválniuk kell őket, pozitívan kell hozzáállni azokhoz a cigány családokhoz, amelyek egyre nagyobb számban jönnek arra rá, hogy a többségi társadalom felé szolidaritást kell vállalniuk nekik is.
Azt szeretném, ha egyre több cigány közösség értené meg, hogy nekik is bele kell tenniük valamit ebbe a dologba. Sokan persze azzal jönnek, hogy a cigányok – így, általánosítva – nem tudnak tenni önmagukért, mert abból a helyzetből, amiben vannak – megint általánosítva – nehéz kitörni. Én viszont nem hiszem el, hogy 800-900 ezer cigány ember teljes tehetetlenségben várja, hogy történjen vele valami. És itt jönnek a tabukérdések, mint például az, hogy lehet-e tudatosabb a gyerekvállalás a roma családokban? Beszélhetek-e a cigány közösségben arról, hogy hogyan kell felelősségteljesen gyereket vállalni és nevelni? Megkérdezhetem-e a cigány édesanyát, hogy „Mari, itt van öt gyereked, 47 négyzetméteren laktok, ahol mállik a vakolat, befúj a szél. Beszélgessünk kicsit arról, hogy szeretnél-e hatodik babát, vagy sem? Nem rábeszélni akarlak, és nem is lebeszélni. Csak beszélgetni. A döntés jogát senki nem veheti el tőled." Pedig nagyon fontos lenne, hogy a cigány közösségekben a tudatosabb magatartás megjelenjen – minden téren. De ahhoz ide kell tenni magunk elé, és foglalkozni vele.
Tehát ön szerint az a megoldás, ha a cigányság saját magán segít, tudatosan kezd élni – akár egy deprivált környezetben is?
Mindig felróják nekem, hogy azt várom, hogy a cigányság a saját hajánál fogva húzza ki magát a sárból. Nem, egyáltalán nem erről van szó. Nagyon sok segítség kell – az államtól is –, de úgy vélem, az alapok, az állam által kínált keretrendszerek már most is jók, és eredményesen szolgálhatják a felzárkózást. Emellett pedig járni kell a vidéket, és beszélgetni velük, segíteni a dolgok megértését, sok esetben a rádöbbenést. Érdekes azt látni, hogy kis csoportokban a legtöbb cigány ember igazat ad nekem. Elismeri, hogy együtt kell működni a tanárokkal, az óvónőkkel, az önkormányzati dolgozókkal, vagy hogy a gyerekeket tisztességre kell nevelni, és önzetlenségre, nyitottságra. Abban is egyetértenek, hogy dolgozni kell.
Mindenki tudja, hogy mi az alapvető jó, és mi az alapvető rossz.
A hétköznapokban viszont ez kevésbé jön vissza, mert a tudatos gondolkodást, a tervezést, az önmegtartóztatást tanulni kell. Mindenkinek – ez nem etnikumspecifikus dolog. Az ember működik így. A tudatosabb magatartás abban segít, hogy a nehéz helyzetben lévő ember ne hozza még nehezebb helyzetbe saját magát, a saját családját, a saját közösségét. Megbánni, utólag sajnálkozni – ezt lenne jó elkerülni újra meg újra.
Tapasztalatai szerint mennyire nyitottak a cigány közösségek ezekre a beszélgetésekre?
Nincs olyan megátalkodottnak mondott, rosszhírű cigány család, amely ne ismerné fel fél óra beszélgetés után, hogy igazam van – hogy tanulni kell és dolgozni, sőt ezt ők maguk is osztották már bőven azelőtt, hogy leültem volna beszélni velük. Akkor van gond, ha én nem maradok ott, és nincs helyben senki más, aki ebben segítene.
Akkor van gond, ha valaki ezeket a megkérdőjelezhetetlen dolgokat mégis megkérdőjelezi, és ideológiai dogmákon keresztül azt mondja nekik, hogy „jogotok van mérgesnek lenni, jogotok van lázadni, jogotok van nem elfogadni a többség elvárásait."
Persze, ez így is van, csak ezzel nem jutunk előrébb. És nem a jogtalanságok, törvénytelenségek észre nem vételét kérem. Ha jogos, igenis álljanak ki magukért a cigányok. De sok esetben könnyen lesz az egész világ rasszista és kirekesztő, vagy legalábbis könnyen tűnik annak, ahelyett, hogy a párbeszédet keresnék.
Azt mondta, úgy gondolja, hogy az állam által nyújtott segítség alapnak jó – legalábbis kielégítő. Melyek ezek pontosan?
A kötelező óvodáztatás nagyon jó dolog, azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy szükséges és sokat segíteni tudó intézkedés. Az is, hogy a hátrányos helyzetű családoknál – így a cigányok jelentős részénél – a gyerekek ingyen kapnak enni naponta háromszor az óvodától a nyolcadik osztály végéig. Az ingyenes tankönyv fontos dolog, és az is óriási segítség, hogy két szakma megszerzése ma Magyarországon ingyenes. Azaz,
amit most kínál a kormány, kiváló alap ahhoz, hogy a társadalmi felzárkózás folyamatában az arra rászoruló emberek használják, jó értelemben véve kihasználják ezeket a lehetőségeket.
Egy olyan célcsoport kap lehetőséget, amelynek a felzárkózása még előbbre mozdítható, ugyanakkor sok esetben a szüleik, nagyszüleik sorsát már nagyon nehéz képzésekkel, tréningekkel, mindenféle projektkísérlettel jobbá tenni. Nyilván az állam nem mondhat le senkiről, de a fiatal korosztályért még nagyon sokat tehet a kormány, illetve bárki, aki ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Ezért is kérem, hogy az erőforrások és a figyelem nagyobb része most rájuk szegeződjön.
Viszont: ha nincs cipője a gyereknek, vagy lyukas, hogyan menjen óvodába vagy iskolába? Ha nincs otthon apa, és anya nem tudja elvinni a gyereket suliba, mert otthon még két baba sír, akkor hogyan tud élni a család a kormány nyújtotta lehetőségekkel?
Sajnos ezek valóban meglévő nehézségek.
Mint ahogyan az is, hogy hogyan tanuljon a gyerek Toldit, ha hat testvér üvölt a fülébe, mert egy szobában laknak. És mit kezdjen az ember azzal, ha kikötötték otthon a villanyt... ezek valóban komoly nehézségek, de a meglévő, betokosodott helyzeteken nehéz, sok helyen szinte lehetetlen segíteni, erre utaltam már az előbb is.
Előre kell tekinteni, hogy mit lehet tenni, leginkább annak a generációnak a számára, amely most még tanulhat és tehet önmagáért. Banálisan hangozhat, de megoldás lehet, hogy például a helyi könyvtárban vagy tanodákban tanulnak a gyerekek délután, és csak este 7 óra után mennek haza. De elkészül a leckéje, és megtanulta a verset. A tanodák bizonyítottak évek óta már, de minden alternatív kapacitást ki kell használni. Az biztos, hogy ha a gyerek eljut az óvodába vagy iskolába mindennap, akkor háromszor biztosan kap enni, meleg van, vigyáznak rá, és foglalkoznak vele. Biztonságban van, gyerekek és pedagógusok társaságában – vagyis mindennap tanul, tanulja a szocializációt, készülhet egy tudatos életre. A gond akkor van, ha hazamegy, és otthon se anya, se apa nem mesél neki este. Pedig a családtól érkező támogatásra is nagy szükség van. Otthon is foglalkozni kellene a gyerekkel, ugyanis az óvodában, majd az iskolában megszerzett ismeretek és készségek elvesznek, ha otthon nem fejleszti a szülő. Ha pedig nem lesz iskolaérett a gyerek, akkor az egész nyolc év általános iskola, illetve a szakközépiskola első néhány hónapja vagy éve fájdalmas küszködés lesz. A gyereknek, a családnak és a tanárnak is.
Évekkel ezelőtt nagyon sokszor hallottunk a szegregációról – ma is vannak még olyan települések, ahol a cigány gyerekek más osztályokba vagy iskolákba járnak, vagy ez mára megszűnt?
A demográfiai folyamatokból adódóan megjelent a passzív szegregáció – és ezt egyes civil szervezetek nagyon nehezen értik meg, fogadják el.
A passzív szegregáció azt jelenti, hogy a településen, ahol 30-40% a cigányok aránya, ott a helyi óvodában 60-70%.
Szegregáció nem azért van elsősorban, mert a települések így akarják, hanem azért, mert a szülők akarják így. Nagyon sok szülő kiveszi a gyerekét abból az iskolából, ahol sok a cigány gyerek, és elviszi máshová. Indirekt folyamat zajlik, amelynek a vége az, hogy az állami iskolában maradnak javarészt a cigány gyerekek, az egyháziba pedig a többségi társadalom gyerekei kerülnek, és azok a cigány gyerekek, akiknek a családja változtatni próbál, vagy tud a saját életén.
Hangsúlyozom: nem az a gond, hogy több a cigány gyerek, hanem az, hogy rengeteg az olyan óvodás és iskolás, aki másfajta szocializáción megy keresztül, mint amit most a közoktatási rendszer feltételez, vagy amit a többségi társadalom normálisnak gondol.
Itt jegyzem meg, hogy szerintem izgalmas és megoldást jelentő felvetés lehet az esetleges 9 osztályos iskola. Főleg, hogy ha az óvoda és az iskola közé kerül be egy extra terminus, segítve a valódi, eredményes felkészülést az iskolára azoknak a gyerekeknek is, akiknek már ennyi idős korukban is komoly hátrányaik adódnak, leginkább a család nehéz anyagi helyzetéből és az eltérő szociokulturális környezetből adódóan. Vidéken több helyen folyamatosan megkérdezem erről a családokat, többségük szerint lenne értelme, segítene a gyermekeiknek.
Korábban említette, hogy a többségi társadalom érdeke, hogy minél többen dolgozzanak az országban – így biztosított lehet a nyugdíj, és nem kerülne veszélybe az ország hosszú távú gazdasági fenntarthatósága. Hogyan próbálják a cigány gyerekeket segíteni a pályaválasztásban?
Elnézést, hogy hosszabban válaszolok, de így lesz érthető, példákat is említve. Jelen pillanatban is több településen dolgozunk kollégáimmal azon, hogy a tudatosabb magatartás azt segítse elő, hogy megfelelő jövőképet találjanak maguknak a cigány családok, és ehhez igenis használják jól az iskolarendszert és a helyi, térségi gazdasági igényeket. Kecskemét városa pl. sehol máshol nem tapasztalt felelősséggel és bátorsággal nyúl a dologhoz.
Egy helyi középtávú felzárkózási stratégia kidolgozását és megvalósítását végezzük éppen közösen. Cél, hogy már az általános iskola felső évfolyamaiban megpróbáljunk a hátrányos helyzetű, többségében cigány fiataloknak a családdal és a pedagógusokkal közösen olyan pályaválasztási opciókat találni, amelyek révén valódi társadalmi felzárkózás lesz elérhető.
Azaz, hatodik, hetedik, nyolcadik osztályos gyerekeket és a családjaikat szeretnénk meggyőzni a továbbtanulás fontosságáról, és már idejekorán valamilyen szakmát, szakmákat, szakmaterületeket vonzóvá, érdekessé tenni a számukra – leginkább a gyerekek képességei és érdeklődési körei alapján. Ha ez megvan, utána a gyerek és a család tudatosságán, illetve a tanár felelősségén múlik, hogy milyen eséllyel jutnak el a szakma megszerzéséig, majd azt követően az elhelyezkedésig. Sok buktató, döccenő és nehézség kíséri majd az elkövetkező éveket, de ha egymást segíti gyerek, család és pedagógus, akkor teljesíthető, és a végén ott lesz a betölthető munkahely. Ez Kecskeméten és a térségben nem lesz gond még éveken keresztül, de ez amúgy az ország nagy részére is elmondható – a munkaerőhiány lehetőség a társadalmi felzárkózásra. Kecskeméten a komoly, jó nevű helyi gazdasági szereplők, illetve a nagy állami és helyi vállalatok (Posta, Volán, MÁV) maguk is minden segítséget felkínálnak, hogy a város vezetésével karöltve jöjjenek a cigány fiatalok, tanuljanak, aztán álljanak munkába a lehető leghamarabb. Ehhez egy helyi felzárkózási gazdasági kerekasztalt hozunk létre éppen a hetekben.
De említhetem még Hajdúhadházat is, ahol szintén dolgozunk, itt nyilván szűkebbek a gazdasági lehetőségek, de a város vezetése elhivatott, és mindent elkövet a változásért. Üres álláshelyek itt is nagy számban vannak, végzettséggel be lehetne tölteni őket. Még egy konkrét példa: Ercsiben közszolgálati szakképzési centrumot kívánunk létrehozni, ahol közfeladat-ellátáshoz, közszolgálathoz kapcsolódó szakmákat lehet majd tanulni. Gyakorlatilag a Közszolgálati Egyetem kistestvérét álmodjuk meg ide – reményeink szerint érdemi kormányzati támogatással. A három említett város mellett közben várom, hogy Szarvas, Salgótarján vagy éppen Gödöllő is megértse, hogy tennie kell önmagáért, és reményeim szerint velük is együtt dolgozhatok hamarosan. Ezek is olyan városok, amelyekben kedvezően alakulhatnak a gazdasági folyamatok a helyi cigány közösség felzárkóztatásához – Salgótarján kimondottan reményteljes helyzetbe kerülhet a kormány által felkínált, fejlesztést célzó milliárdoknak köszönhetően.
Én azt látom, a települések tenni akarnak magukért, és fontos nekik, hogy helyi nehéz helyzetű fiatalok és a családjuk rendelkezzenek elképzelésekkel, célokkal, majd pedig megszerzett tudással és munkahellyel. Mi ezt a folyamatot „oktatási és munkába állási pályamodell"-nek hívjuk, több lépcsőből áll, de semmi varázslat nincs benne.
Amitől valóban működhet a dolog, az az, hogy végtelenül egyértelmű és tisztán érthető a cél is és a folyamat is. Elkezdünk arról beszélgetni helyben, hogy mi legyen a gyerek, ha felnő. Felméréseket végzünk, hogy miben tehetséges, illetve hogy mihez van kedve. Mert lehet, hogy nem túl jó matematikából, de erős és bátor, így lehet akár tűzoltó vagy rendőr, vagy ha a járművek érdeklik, akkor teherautó-vezető, ha az emberekkel akar dolgozni, akkor pedig az egészségügyben is találhat feladatot, munkát. A hazai cigányközösségek számára ma talán ez az egyik legfontosabb kérdés, hogy tudok-e jövőképet kínálni a gyereknek – és ezáltal a családnak. A cigányügy elsősorban gazdasági kérdés, ezt továbbra is fenntartom. És itt találkoznak a helyi városvezetés, a helyi gazdasági szereplő, azaz a munkát kínáló szereplő és a gyerek, illetve a gyerek családjának az érdekei. És folyton a realitás talaján kell állnunk. Hiába akar a kisgyerek hangszerkészítő és Megasztár-győztes lenni, ha Edelényben vagy Püspökladányban viszonylag kevés hangszerkészítőre van szükség, és Megasztár-győzteséként sem tud érdemben segíteni a közösségén.
Akkor adja fel az álmait?
Nem, dehogyis! Küzdjön érte, hátha összejön, de ne tegyen fel rá mindent. Sokkal inkább a racionalitás felé kell terelni a családokat, és meg kell nekik mutatni: mi az, ami megvalósítható, mi az, ami elérhető a gyerekeik számára. Az biztos, hogy most rendőrre, tűzoltóra, ápolóra, mentőre, százféle szakmunkásra van szüksége az országnak. Ha a gyerekek olyan pályát választanak, amelyben el is tudnak helyezkedni, mindenki nyert. A család is, és az ország is.
Ez egy kicsit tervgazdaság-jellegű koncepció...
Talán igen, de a hazai cigányközösségek felzárkóztatása érdekében nagyon határozott és egyértelmű jövőképeket kell felvázolni – a gyerek és a család szintjén, mindenkinek azt, ami neki szimpatikus és elérhető, teljesíthető. Ráadásul tényleg megvan hozzá minden feltétel, hogy egy gyerek ingyen szerezzen két szakmát. A meglévő gazdasági elvárásokhoz, a gyerek képességeihez, a család lehetőségeihez mérten kell megtalálni az ideális célt, amelyet a gyerek meg tud valósítani. Sokan kérdezik tőlem, hogy miért nem akarom én, hogy a cigány gyerek egyetemre járjon. Dehogynem akarom! Ráadásul semmi sem gátolja meg ebben.
Csak ha ma megkérdezek 100 cigány fiatalt, hogy mi akar lenni, túlnyomó többségük, 70-80 biztosan majd egy szakmát mond, amellyel jól lehet keresni, és néhány éven belül teljesíthető is.
A kedvező gazdasági trendek és a munkaerőhiány magával hozhatja azt, hogy a szakképzés egyre népszerűbb lesz, de segíteni is kell ezt a népszerűsödési folyamatot. Ha a cigány közösségeket nézem, kiemelt célcsoport kell, hogy legyenek a mostani 10 és 25 év közötti gyerekek és fiatalok, valamint az ő családjuk. El kell menni – ahogyan én is elmegyek – a háromgyerekes cigány családhoz, és el kell magyarázni, hogy ha mind a három gyerek szerez szakmát, akkor el tudnak majd helyezkedni. És amíg most a szülők 50 ezer forintos segélyből vagy közmunkából élnek, addig a gyerek, ha szakma lesz a kezében, hazavihet 120-130 ezer forintot is kezdőként. Ennek vonzónak kell lennie minden fiatalnak. Egy most felszerelt rendőr túlórapótlékokkal, kedvezményekkel együttesen nettó 150 000 forintot biztosan megkereshet.
Gondolkodott azon, hogy kampányt indít?
Kampányt jelent minden megjelentetett gondolatom, felvetésem, mert abban bízom, hogy elgondolkodtat, kérdéseket vet fel. És nekem az a célom, hogy ezek a gondolatok megszülessenek, és beszéljünk ezekről a dolgokról, de ne a végletek mentén.
Nem igaz, hogy a minden cigány tanulatlan és munkakerülő, és az sem igaz, hogy a többségi társadalom egy emberként utálja a cigányokat.
És az egyedi példák mindig rossz hivatkozások. Egy tehetségkutatót megnyerő cigány fiatal nem jelenti a hazai cigányságot, mint ahogyan a városligeti késelés gyanúsítottjai sem. Mint ahogyan a kétféle ábrázolás nem is oltja ki a másikat. Kellenek a pozitív cigány hősök, de ők nem oldják meg az ország nyugdíjproblémáját vagy a munkaerőhiányt. 100 cigány varrónő ma fontosabb az ország jövője és a cigányok társadalmi megítélése szempontjából, mint a tehetségkutatók győztesei. Utóbbiak is hihetetlenül fontosak, várom, hogy újak és újak jöjjenek, de a felelősség nem az ő vállukon van a cigányokkal kapcsolatosan.
Voltak már vitái civil szervezetekkel, jogvédőkkel?
Igen, de ez abból adódik, hogy máshogyan, másképpen látunk dolgokat, mást tartunk fontosak. Szükség van rájuk, és magam is örülök, ha valakinek a jogait segítenek érvényesíteni, vagy tehetséggondozó programok révén segítik az iskolai előbbre jutást, esetleg közösséget formálnak, önkéntes munkára nevelnek, vagy krízishelyzetben lévő családoknak segítenek. De nagyon károsnak tartom, hogy ha ideológiai vitákat kreálnak abból, hogy „Magyarországon lenézik-e a szegényeket, mert munkásokat akarnak belőlük". Én azt mondom, hogy igenis nagyon meg kell becsülni azokat az embereket, akik szakmát tanulnak. Nagyon hálás lesz a kormány és a társadalom, ha valaki szakmát sajátít el, és azzal mindannyiunk életét teszi jobbá, könnyebbé, teljesebbé.
Nagyon-nagyon-nagyon meg kell köszönni mindenkinek, akik buszvezetők, fémmunkások, kőművesek, asztalosok, ápolók, rendőrök, katonák vagy tűzoltók lesznek. Mert szükségünk van rájuk.
Ha nem tudjuk a mai cigány gyerekeket elhelyezni majd a munkaerőpiacon, annak a gazdasági hatásai beláthatatlanok lesznek.
Az öt év alatti korosztályban 20-23% a cigányok aránya ma Magyarországon. Az ország hosszú távú fenntarthatósága szempontjából rendkívül fontos, hogy ezek az emberek majd dolgozzanak.
Tegyük félre egy kicsit a sokszor tényleg feleslegesnek tűnő hisztit, hogy általános, intézményesült rasszizmus van Magyarországon, meg a többségi társadalom kirekeszt, és hogy a középosztály cigányellenes magatartása az oka mindennek. Én ez nem így látom. Kőkemény racionalitás van abban, hogy sok az üres álláshely, és ha munkával tartja el magát az ember, akkor lesz szolidáris a többségi társadalom felé.
Azt is mindig megkapom, hogy én osztályáruló vagyok, elárulom a saját osztályomat – bár nem tudom, hogy nekem milyen osztályom van.
Szerintem azzal van baj, ha valaki azt gondolja, hogy neki cigányként úgy kell kiállnia a „testvéreiért", hogy azt kéri, azt várja el, ne mutassa be este a híradó a késelést, ami a majálison történt, mert akkor megint az előítéleteseknek adunk beszédtémát. Vagy ideológiai vitákat indít, hogy szabad-e a cigányt cigánynak hívni, illetve hogy mennyire cigányellenes a társadalom, és hogy a minőségi oktatásból ne zárjuk ki a cigány gyerekeket. Ezen kényelmesen el lehet vitázgatni sokakkal. Szép misszió, ha valaki ezzel tölti meg a hétköznapjait. De ehelyett sokkal jobb lenne, ha nehéz sorsú cigány gyerekek konfliktuskezelésével, jövőképük formálásával foglalkoznánk egyre többen. Vagy észrevennék végre, hogy a minőségi oktatás egyáltalán nem a hosszú gimnáziumi és egyetemi éveket jelenti minden esetben és mindenki számára, hanem akár egy olyan szakképesítés megszerzését is, amellyel el tud helyezkedni a cigány fiatal.
Ne mi döntsük el a cigány fiatalok helyett, hogy mik akarnak lenni, kínáljuk fel nekik, hogy válasszanak. Némely civil szervezet olyan dolgokat akar ráerőszakolni a cigány közösségekre, amelyek nem is léteznek. Higgye el nekem mindenki, hogy nem akarnak cigányok százezrei egyetemre menni.
És hiába nem akarják a jogvédők, hogy csupa cigányosztály legyen a faluban, ha azon a településen csak cigány gyerekek vannak.
Ideológiai, dogmatikus kérdéseken vitatkozunk 30 éve, és semmi nem történt, ahelyett hogy azon dolgoznánk, hogy hogyan lehetne előremozdítani a cigány közösségek helyzetét.
Persze, tudom, hogy ez egy nehezebb út, mert oda kell állni a cigány ember elé, és meg kell mutatni a hibáját, ahelyett, hogy egy közös ellenséget kreálnánk magunknak - lehet az a többségi társadalom vagy egy pártvezér, vagy akár a kormány -, és arra mutogatnánk, hogy ő a hibás.
Én inkább azt az utat választottam, hogy megkérdezem a cigány embertől, hogy miért áll az udvarán halomban a szemét. Vagy miért nem akarja, hogy tanuljon még a lánya. Mert ezek a dolgok kizárólag rajta múlnak.
Az állam sok mindent felkínál, élni kell vele. Meggyőződésem, hogy nincs szükség cigány Mózesre, aki összefogja, egyesíti és kivezeti a cigányokat az „elnyomó Egyiptomból". A falvakban, kistelepüléseken, a cigány közösségek saját élettereiben vannak a lehetőségek, erőforrások külön-külön. És az állam, illetve a kellően felelős településvezetés igenis segít. Csak éljünk ezzel! A településeken pedig legyen valaki, aki ezt segíti, irányítja, és a megkérdőjelezhetetlent nem engedi megkérdőjelezhetővé tenni. Legyen helyben sok jó pedagógus, közösségi vezető, vajda, cigány lelkipásztor, bárki, aki jövőt mutat a gyerekeknek és a családjaiknak. És rájuk, a cselekvőképessé váló, tenni akaró, tenni képes, saját jövőjéért felelősséget vállalni hajlandó cigány fiatalokra és családokra nemcsak hogy szüksége van az országnak, de minden megbecsülést megkapnak majd. Ebben biztos vagyok.