„Egy gyermeket nem lehet elgyászolni, hiába telnek el az évek, hiába van azóta már unokám is, Niki ugyanúgy hiányzik nap mint nap" – mondta a Ripostnak Iszály Szilágyi Edit.
A kislány 1998. január 14-én a néptáncórájáról tartott hazafelé.
Utoljára néhány száz méterre az otthonától, a törökzugi ABC-nél látták, ám haza sosem érkezett már.
A rendőrök lezártak minden határátkelőt, pincétől a padlásig átkutatták a művelődési házat, ahonnan Niki elindult, nyomkereső kutyákat vetettek be, a légtérben helikopterek köröztek. Ellenőrizték a pszichiátriákat, a börtönöket, de még az örökbefogadásra váró párokat is. A legképtelenebbnek tűnő bejelentéseket is ellenőrizték, hiába.
Három évvel később a 44-es út melletti nádasban emberi maradványokat találtak egy zsákban. Edit, Niki édesanyja azonnal felismerte a ruhákat és a hajcsatokat.
Akkor még újdonságnak számított az országban a DNS-alapú azonosítás. Niki személyazonosságát az elsők közt állapították meg ezzel a módszerrel.
„Idén nyáron már harmincéves lenne. A halála évfordulója közeledtével
gyakran azon kapom magam, hogy csak nézek magam elé, és elképzelem: milyen lenne, ha most bejönne az ajtón. Napokig, hetekig mesélhetnénk egymásnak, amikor a nagy boldogságtól szóhoz jutnánk. De az álom mindig véget ér, és rájövök: a valóság ennél sokkal ridegebb és szomorúbb"
– fejtegette Edit.
„Így csak suttogom magam elé, mennyire szeretem és hogy hiányzik nekem, s remélem, eljut hozzá. Felnézek az égre, és elképzelem, ahogy egy kis felhő mögül integet, és azt mondja nekem, amit régen: "Anya, úgy szeretlek, mint pipacs a napot! Úgy fogsz nekem hiányzani!"