Süskind galambbal paráztat

Ha az író ijesztgetni akar, a legegyszerűbb egy borzalmas külsejű teremtményhez nyúlnia. Minél több pengeéles foga van a lénynek, minél halkabban képes osonni a sötétben, annál jobban félünk tőle. Ehhez képest Patrick Süskind, A parfüm írója csak egy szürke galambbal riogatja főhősét és rajta keresztül az olvasót.

Patrick Süskind: A galamb, Partvonal Kiadó, 2010, 120 oldal, 2490 Ft

A galamb hőhőse, Jonathan Noel ötvenhárom éves biztonsági őr. Nem küzd senki figyelméért, nem csinál semmi undorítót, egyszerűen csak éli a saját kis életét. Nála egyszerűbb regényalakot rég láthattunk - legfőbb célja, hogy minél nagyobb békességben és a zavaró pillantásoktól távol tengesse a napjait. A kiszámíthatóság a mindene, abban rejlik a biztonsága. A magányában azonban furcsa gondolkodást sajátított el - példa erre a professzionális szintre fejlesztett hallása, amellyel könnyen ki tudja deríteni, hogy a szobájától nem messze levő vécé felé ki tart, nehogy összefusson vele útközben.

Unalmas életének rendje azonban egy nap felborul. Amikor épp a klotyóhoz indul, az ajtaja előtt egy undorító lényre lel - egy galambra. Mint rossz ómen, mint a káosz és anarchia megtestesült jelképe gubbaszt a lábtörlőn, és mered visszataszító szemével Jonathanra. A férfi addigi kiszámítható élete romokban hever, így kénytelen kilépni a magányából, és segítséget kérni a környezetében élőktől, ha nem akar teljesen megőrülni.

Ha kívülről nézzük a történetet, inkább viccesnek, mint ijesztőnek hat. Egy galambtól beparázott, meglett férfi a nyár közepén képes csizmát és kabátot húzni és esernyővel védekezni kifelé menet, csak azért, hogy nehogy a közelébe kerüljön a madár. Ezt az érzést csak tovább erősíti Jonathan későbbi pánikja, amikor elszakad a nadrágja, vagy amikor a bankban, munka közben kénytelen nekidőlni a falnak - ez korábban elképzelhetetlen lett volna számára. Első látásra a szélsőségekig kifigurázott modern aszkéta meséjét olvashatjuk.

De ha jobban belemélyedünk a történetbe, Süskind tárgyilagos, mégis harmonikus írásmódjának köszönhetően átérezzük Jonathan szenvedését és kétségbeesését. Hogy ezt az érzést a gyerekkorában történt háború, családtagjainak eltűnése okozza, esetleg más áll a háttérben, az olvasóra van bízva. Mint ahogy az is, miként értelmezi a kisregényt: társadalomkritikának, szürreális olvasmánynak vagy csak humoros mesének. Zavarba ejtő, hogy mennyi minden látható bele a száztizenhat oldalba, bár eleinte úgy tűnik, hogy a mellékszálak szentimentális kitérők csupán. A galamb éppúgy szólhat az emberek elállatiasodásának undoráról, mint az elszigeteltség helytelenítéséről, pedig csak egy középkorú úr egyetlen napját meséli el.

A kópé Süskind a Sommer úr történeté-hez hasonlóan ismét egy elcsépelhetetlen, mégis hatásos trükköt mutatott be: leírt egy viszonylag egyszerű történetet, amelybe mindenki azt lát bele, amit akar. Hiába nagy betűkkel szedett, rövidke könyvecske ez, tökéletesen alkalmas többszöri olvasásra.

Natasha Klimov