Garbage: Csak rövid távra tervezünk

Több mint tíz éve működik már a Garbage, ám a zenekar csak most jutott el először Magyarországra. Az együttest az amerikai sztárproducer Butch Vig és a gitáros Steve Marker alapította, hozzájuk csatlakozott egy másik gitáros, Duke Erikson, majd a skót énekesnővel, Shirley Mansonnal lett teljes a felállás. Bár kezdetben Butch Vig neve inkább a produceri munkái miatt volt ismert (például a Nirvana, a Smashing Pumpkins vagy a Sonic Youth lemezeiről), a Garbage hamar sztárzenekarrá vált, milliós eladásokkal és egy sereg modern rockslágerrel. Mielőtt a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadára léptek volna, Butch és Duke válaszoltak az [origo] kérdéseire:

- Korábban felröppent a híre, hogy csináltok egy duettet Marilyn Mansonnal, és feldolgozzátok a Human League Don't You Want Me című slágerét. Ez hol fog megjelenni?

Butch: Mivel nem sikerült befejeznünk, nem hinném, hogy valaha is meg fog jelenni. Egyébként érdekes tapasztalat volt - Marilyn Mansont Shirley ismeri, elég jóban is vannak. Nagyon okos srác, ráadásul rengeteg abszintot iszik. Viszont a közös dalt végül is nem fejeztük be.

- Butch, te producerként és zenészként is közreműködtél már jó pár lemezen. Melyikre vagy a legbüszkébb?

Butch: Én általában is az éppen befejezett műre vagyok a legbüszkébb, de most a Bleed Like Me esetében tényleg azt érzem, hogy maradéktalanul elégedettek lehetünk. Nagyon keményen dolgoztunk rajta, és lehet, hogy kereskedelmi szempontból nem ez a legsikeresebb lemezünk, mégis az első albumunk, amelyen kivétel nélkül maximálisan elégedett vagyok az összes dalunkkal.

- Mégis, mit gondolsz, mennyire fajsúlyos esetedben a Garbage pályafutása? Mondjuk, húsz év múlva Butch Vig az az ember lesz, aki segédkezett a Nevermind elkészítésében, és ezenkívül volt valami zenekara is, vagy inkább a Garbage tagjaként emlegetnek majd, aki mellesleg korábban producerként is dolgozott?

Butch: Hát, ami azt illeti, én már annak is örülök, ha húsz év múlva egyáltalán lesz valaki, aki emlékszik rám, amilyen gyorsan változik manapság minden... Amikor a stúdióban vagyok, akkor rendszerint a bennem levő démonokat űzöm ki, egyfajta terápiaként szolgál a lemezkészítés. Ha ezek után még emlékszik is rám valaki húsz év múlva, az külön jó, de ezt én már nem tudom befolyásolni.

- Bár nem éppen fiatalon kezdtétek, mégis már egy évtized és négy album van a Garbage háta mögött. Mik a legszebb emlékeitek az elmúlt tíz évről?

Butch: Nekem ilyenkor mindig a viccesebb, emlékezetesebb sztorik ugranak be. Estünk már le színpadról, ragadtunk repülőgépekben, Duke-nak egyszer felrobbant az erősítője, amikor Chicagóban játszottunk a U2 előtt, és így tovább. Mégis talán az, hogy mennyi rajongóval találkoztunk a koncerteken, mennyire jól reagált a közönség a zenénkre, olyan különböző országokban is, mint mondjuk Magyarország, Japán vagy Mexikó. Ez tényleg csodálatos érzés.

Duke: Számomra mindenképpen az a pályafutásunk csúcspontja, amikor Chrissie Hynde (Pretenders) énekelte el velünk az Only Happy When It Rains című dalunkat a Wembley-ben. Már emiatt megérte az egész.

Inkei Bence