A Nagyobb Durranás és előzményei

Komoly esély van rá, hogy a Rolling Stones utolsó stúdióalbumát hallgathatjuk meg, amikor az A Bigger Bang című lemezt tesszük a lejátszóba. Mick, Keith és Charlie már mind hatvan felett vannak, és a csapat legfiatalabbja, Ron Wood is már elmúlt 58. Ha abból az időből indulunk ki, ami az utolsó Stones-lemez, a Bridges To Babylon óta eltelt, akkor bizony már hetvenéves zenészektől várhatnánk a következő lemezt. Ám ha abból indulunk ki, hogy Keith Richardsnak már az orvosok szerint évek óta nem is lenne szabad életben lennie, vagy abból, hogy az új lemez mindenhogy szól, csak öregesen nem, akkor még bármi előfordulhat. Hallgasd meg a Rolling Stones új lemezét hétfő déltől kedd délig az [origo]-n, és nyerd is meg, ha tetszik!

Steel Wheels (1989)

Fény az alagút végén. Így lehetne talán leginkább jellemezni a Steel Wheels-t, amely véget vet a zenekar nehéz periódusának. Mick és Keith újra együtt, megszűnt a széthúzás, és jöhet egy újabb klasszikus Stones-lemez, olyan, amilyet a rajongók is vártak. A Steel Wheels korántsem hibátlan, de mégis egy korrekt rocklemez, és mint ilyen, valamit törleszt a banda nyolcvanas években felhalmozott "adósságából".

Sajnos szegény Charlie Watts még itt is háttérbe szorul az elektronikus dobok mögött, de szerencsére a Stones már felhagyott azzal, hogy utolérje a popvilág legújabb húzásait, és inkább csak játsszák a rock n' rollt - amihez talán még mindig ők értenek a legjobban. Váratlan húzásokra tehát ne számítsunk, de örvendetesen kevés a töltelékszám, megfelelő arányban hallunk balladákat és rockos húzószámokat, szóval panaszra végül is senkinek nem lehet oka, de azért érezhetően rutinmunka a lemez, és ugyan kivel szemben legyünk maximalisták, ha nem a Stonesszal?

Voodoo Lounge (1994)

Öt év telik el a Steel Wheels óta, a mérleg egy turné, néhány szólólemez és egy új basszusgitáros, Darryl Jones személyében, ami azt jelenti, hogy távozott a zenekar legidősebb tagja, Bill Wyman (aki egyébként a mai napig aktív zenész). Mi tagadás, a többiek sem fiatalok - már ötven fölött van a csapat, mindez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy csináljanak egy elismert és jó lemezt. Igen, a Voodoo Lounge a legjobb Stones-album a Tattoo You óta.

És hogy mindez miben nyilvánul meg? Egy hagyományos és időtlen hangzású albumban. A produceri székben Don Was, aki jó irányba tereli a zenészeket, és Jagger helyenként újra megpróbálkozik ugyan valami trendivel, még ez sem téríti le a Voodoo Lounge-ot a helyes útról. A lemez kritikai és közönségsiker, és a rajongók borzasztó hálásak azért, amiért a Stones nem akar más lenni, mint ami valójában (még azt is megbocsátják, hogy a lemez egy kicsit túl hosszú). És bár a példátlanul gazdag életműben azért érthetően nem kap központi helyet a lemez, mégis igazolja a zenekar létének szükségességét a kilencvenes években is.

Bridges To Babylon (1997)

1997-re a Stones elérkezett oda, hogy mégis engedett Jagger folytonos modernizálási igényeinek, és ismét megpróbálkozott a hangzás aktualizálásával. Szerencsére most jó emberhez fordultak, és a Dust Brotherst, illetve Danny Sabert kérték fel, hogy irányítsák a Rolling Stones kalandozásait a dobgépek és samplerek világában. Persze vigyáztak, hogy ne essenek túlzásba, így Keith Richards szigorú keretei között maradtak, és felfrissítve, de megőrizték a Stones eredeti hangzását.

A legutóbbi stúdióalbum így lett energiától duzzadó, friss, mégis a menetrend szerinti zeneírásnak köszönhetően hagyománykövető egyszerre. Az albumon megtalálható minden kötelező elem: lírai magaslatok, kemény rock és a már szokásosnak mondható reggae felé hajló kísérletezés. A lemezen nincs egy igazán ütős sláger sem, de egészében véve ez az anyag is megállja a helyét a Stones-archívumban.

Inkei Bence - Varga Csaba