A Nagyobb Durranás és előzményei

Komoly esély van rá, hogy a Rolling Stones utolsó stúdióalbumát hallgathatjuk meg, amikor az A Bigger Bang című lemezt tesszük a lejátszóba. Mick, Keith és Charlie már mind hatvan felett vannak, és a csapat legfiatalabbja, Ron Wood is már elmúlt 58. Ha abból az időből indulunk ki, ami az utolsó Stones-lemez, a Bridges To Babylon óta eltelt, akkor bizony már hetvenéves zenészektől várhatnánk a következő lemezt. Ám ha abból indulunk ki, hogy Keith Richardsnak már az orvosok szerint évek óta nem is lenne szabad életben lennie, vagy abból, hogy az új lemez mindenhogy szól, csak öregesen nem, akkor még bármi előfordulhat. Hallgasd meg a Rolling Stones új lemezét hétfő déltől kedd délig az [origo]-n, és nyerd is meg, ha tetszik!

A Stones a hatvanas évek mindenki által ismert lázadó slágerei után csinált néhány klasszikus és örökzöld albumot, majd a hetvenes évek közepétől kezdve megjelentek a gondok a zenekar pályafutásában, ennek ellenére még így is nem egy elismert lemezt hoztak össze a fiúk... már ha ötvenéves férfiakat lehet így hívni. A zenekar a mai napig az egyik legnagyobb koncertlátványosság, és minden egyes lemeze eseményt jelent - valamit tehát csak tudnak még most is. Az utóbbi tíz stúdióalbum tükrében lássuk tehát az együttes pályájának azon szakaszát, amely már nem feltétlenül a reflektorfényben játszódott, mégis rengeteg embert érdekelt és érdekel még ma is:

It's Only Rock'n'Roll (1974)

Az 1972-es Exile On Main St. még hatalmas sikernek örvendett szerte a világon, azonban utána kezdtek gondok jelentkezni a Rolling Stones háza táján. Az együttes kezdett két részre szakadni a két fő egyéniség, Mick Jagger és Keith Richards törésvonalai mentén. Míg Jagger egyre többet foglalkozott szólókarrierjével, Richards egyre mélyebbre süppedt drogfüggőségébe. Bár a Stones a '70-es években továbbra is megőrizte népszerűségét, a következő néhány album már nem volt akkora durranás, mint a korábbiak.

Az It's Only Rock'n'Roll papírforma szerint elérte a slágerlisták csúcsát, de nem kapott igazán pozitív visszhangot sem a kritikusok, sem a rajongók körében. Az ezt közvetlen megelőző '73-as lemez képviselte kisebbfajta mélypontról sikerült némileg elmozdulni, azonban a számok továbbra is egyszerre erőltetettek és erőtlenek voltak. Nem igazán kísérletezésnek, inkább kényszerű próbálkozásnak lehet mondani a reggaes Luxury-t vagy a buta szövegű Dance Little Sister-t. Azért a címadó dal vagy az If You Can't Rock Me kellemesen feldobják az albumot, és megmentik a kárhozattól, de talán nem véletlen, hogy éppen ennek az anyagnak az elkészülte után távozik a csapatból Mick Taylor gitáros.

Black and Blue (1976)

Taylor távozását követően a zenekar párhuzamosan készítette már az új album felvételeit, és folytatott meghallgatásokat egy új gitáros reményében. Néhány próbálkozás után végül '76-ban fogadták a csapatba Ron Woodot, aki a Faces gitárosa is volt korábban. Még ugyanebben az évben megjelent a Black and Blue, amin szó szerint hallani a viszontagságos munkálatokat.

Valószínűleg a hiányos felállásnak és a meghallgatásoknak köszönhető, hogy az albumon több az elnyújtott jammelés, mint a határozott koncepcióval összegyúrt szerzemény. Két balladisztikus dal, ezáltal két fénypont van a lemezen, a többi valódi kísérletezés reggae-vel, és némi funk-diszkóval, amit egészen sikeresen beleegyengetnek saját hangzásukba. Ezt az albumot sem az örökzöld slágerek jellemzik, de ha valaki egy könnyed délutáni Stones-zenélgetésre vágyik, azt megkaphatja, méghozzá teljesen korrekt minőségben.

Some Girls (1978)

A '70-es évek második felében úgy tűnt, a Rolling Stones minden tagjának megvan a maga dolga vagy éppen baja. A basszusgitáros Wyman és a gitáros Wood szólólemezeket készítettek és jelentettek meg (több-kevesebb sikerrel), míg Richardsot heroin birtoklása miatt tartóztatták le, majd feltételes szabadlábbal megúszta a börtönt. 1978-ben újra összeült a társaság a stúdióban, és megjelent a Some Girls című album, ami végre életet lehelt a szunnyadó bandába.

Az együttes utóbbi három albumon elkövetett gyenge próbálkozásai és a punk és diszkó széles körű térnyerése egyaránt szerepet játszhatott abban, hogy a Stones lekerült a magazinok címoldaláról, és népszerűségük is megcsappant. Mindezekre a változásokra, de főleg az új zenei irányzatok elterjedésére jött válaszul ez az energikus album. Némileg magukba olvasztották az új stílusokat, mégis megőrizték az eredeti, hard rockos Stones-hangzást. Mind a Some Girls, mind pedig az ezt beharangozó kislemez, a Miss You hatalmas sikert aratva landolt a slágerlisták csúcsán, visszanyerve ezzel az együttes nevének fényét.