Síppal, dobbal, könyökcsővel

Zenét bármivel lehet csinálni, a fésűre tekert selyempapírtól kezdve a szemeteskukák tetején át a befőttesüvegig minden remek hangszerként működik. Ez alól a popzene sem kivétel, és egy sereg produkció köszönheti sikerét szokatlan hangszereknek, de olyanra is volt példa, hogy kihagyhatatlannak ítélt hangszerek mellőzése sem jelentett problémát. Vagy ott vannak azok az élelmes zenészek, akik korábban összeegyeztethetetlen hangzásokat keverve alkottak maradandót, hiszen előttük senkinek nem jutott eszébe gregorián énekeket keverni hiphop-ritmusokkal, punkzenét játszani ír népi hangszerekkel vagy éppen egy húsztagú kórust bevenni a zenekarba. Néhány nagy zenei ötlet a teljesség igénye nélkül a Zeneáruházból.

Punkzene bendzsóval és síppal

Shane MacGowan a londoni punkszíntér egyik hírhedt figurája volt a hetvenes években: egyrészt az ő füléből szakadt ki egy koncerten a biztosítótű, másrészt ő is megpróbált befutni egy punkzenekarral, ám a Nips nevű együttes az - egyébként hibátlan - Gabrielle című kislemezen kívül nem sok mindent hagyott az utókorra. A borzasztó állapotban levő fogsoráról is ismert MacGowan aztán a nyolcvanas évek elején összebarátkozott Spider Stacyvel, aki egy londoni metróállomáson játszott a sípján. Mivel mindketten ír származású fiatalok voltak, az ír népzenei örökséget tették a magukévá, és kezdetben kocsmadalokat játszottak a melléjük sodródott zenészekkel együtt.

A rövidesen hattagúra duzzadó zenekar előbb a Pogue Mahone nevet vette fel (ez gaelic nyelven annyit tesz: Nyald ki a seggem), majd ezt Poguesre rövidítették. A banda hamar hírhedtté vált alkoholmámoros koncertjeiről és MacGowan féktelen természetéről, 1984-re pedig már a londoni klubok egyik legnépszerűbb koncertzenekara lett. A tagoknak a legenda szerint nem volt pénzük erősítőkre, ezért hagyományos ír hangszereken (síp, akusztikus gitár, bendzsó, tangóharmonika) játszottak, igazi punk étosszal dolgozva, és MacGowan szövegei, valamint a futballhuligánokat idéző vokálok is a műfaj jellemzőit hordozták magukon. A Pogues azon kevés zenekarok közé tartozik, amely igazán hiteles és jó keverékét alkotta meg a rocknak és a népzenének, de MacGowan alkoholizmusa az évtized végére zsákutcába sodorta az együttest, melyből a frontember 1991-ben ki is lépett. Aztán a közelmúltban újjáalakult, és továbbra is remek hangulatú koncerteket ad Nagy-Britannia szerte.

Tömegkórus tógában

A dallasi Tim DeLaughter a kilencvenes években a Tripping Daisy nevű zenekar tagja volt, melyről mindennél többet árul el a neve, meg hogy a másik tag túladagolásban vesztette életét. A tragikus esemény hatására a Tripping Daisy feloszlott, DeLaughter pedig egy új zenekart alakított, The Polyphonic Spree néven. Ez azonban nem egy sima rockzenekar volt, hanem egyből toborzott vagy harminc tagot maga mellé, és a "szimfonikus zenekar énekkarral" műfajba sorolta be az új csapatot. Tovább súlyosbította a helyzetet azzal, hogy a tagokat fehér tógákba öltöztette, és zeneileg pedig a kései Beatles, a Flaming Lips és a Beach Boys örökségét szabta a zenekar képére.

Ennek köszönhetően 2002 egyik legnagyobb szenzációja a Polyphonic Spree lett, hiszen pszichedelikus popzenét (sőt, bármilyen popzenét) ritkán szokott harminc ember csinálni, ráadásul üdvözült mosollyal és kórussal. A monumentális hangzású zenekar még a slágerlistákra is felkerült Soldier Girl című számával, és két évvel később újabb lemezzel jelentkezett. Idén is felléptek egy sereg nyugat-európai fesztiválon, csak ezúttal különböző színű tógákban. DeLaughter pedig bebizonyította, hogy a sokat hangoztatott tétel igaz: a mennyiség átcsaphat minőségbe.

Inkei Bence