Gyilkosok és hétköznapi fiúk nyakkendőben, gitárral

A zenei újságírók kedvelt szokása, hogy összeszednek néhány, egymáshoz maximum csak laza szálakkal kötődő előadót, és máris kész az új trend. A módszer vitatottsága ellenére mégis hatékony, mert így a legegyszerűbb bemutatni aktuális zenei folyamatokat és persze olyan előadókat, amelyek/akik külföldön igazán sikeresek, ám az itthoni média nem foglalkozik velük. Az [origo] a következő hetek során a legkülönfélébb popzenei irányvonalakat (és hozzájuk kapcsolódóan az előadókat) fogja bemutatni, amelyekről 2005-ben beszélni kell.

Maximo Park

Öt newcastle-i fiatalember alakította ezt az ígéretes zenekart, melyre az art-rock címkét aggatták az újságírók, köszönhetően főként a frontember Paul Smith keserédes nagyvárosi melankóliát tükröző, öniróniát sem nélkülöző szövegeinek és a szofisztikáltabb zenei megközelítésnek. Eddig három top 20-ba jutott kislemez, és egy hasonlóan sikeres nagylemez a Maximo Park idei mérlege, meg egy sereg fesztiválszereplés.

Egyébként ha már emlegettük az Oasist és a Blurt az összeállításban, akkor a Maximo Park esetében a Pulp nevét kell megemlíteni, hiszen egyértelmű a párhuzam Jarvis Cocker és Smith között, utóbbi elég karakteres és karizmatikus egyéniség ahhoz, hogy ő legyen korunk intellektuális rocksztárja.

Mit hoz a jövő: A Maximo Park talán jobban is jár azzal, hogy nem került a hype révén az első vonalba, ezt a mostani státust gond nélkül tarthatja majd a divat elmúltával is.

The Futureheads

A sunderlandi négyes bemutatkozó lemezének kilenc hónap és egy jól eltalált Kate Bush-feldolgozás kellett ahhoz, hogy idén tavasszal végre elfoglalja méltó helyét a brit albumlista élcsoportjában. A Futureheads ugyan már 2002-ben felvette első kislemezét, ám a Franz Ferdinand sikere kellett a nagylemez megjelenéséhez tavaly nyáron. A kezdetben csak kisebb kultuszt kiváltó album csak idén márciusban keltett komoly feltűnést, a Hounds Of Love sikere nyomán.

A Futureheads ennek a régi Kate Bush-slágernek köszönhetően futott be nagyon idén nyárra, bár a reményteljes első lemez kissé túl nyersnek tűnik egy évvel a megjelenése után, és kissé túlzottan is átüt rajta a Jam és az XTC hatása. Mégis, ezek a fiúk jelenítik meg talán legtalálóbban azt a dühöt és neurózist, melyet a mai fiatalok éreznek a Blair-féle "Cool Britanniában" élve.

Mit hoz a jövő: 2006-ra ígérik a folytatást, és vélhetően a kétéves folyamatos koncertezés alatt a Futureheads felvérteződött olyan mértékű tapasztalattal, amelynek köszönhetően fejlődik annyit, hogy az évtized második felében igazán jelentős lemezek várható az együttestől.