Komor idők világszerte

Az e heti lemezajánlóban szereplő albumok kivétel nélkül súlyos mondanivalóval rendelkeznek, bár zeneileg mind a négy teljesen más. Az öt év után új lemezt kiadó Bob Dylan modern időkről énekel, de a lehető legkonzervatívabb zenei körítéssel, míg az Iron Maiden eddigi leghosszabb lemezét készítette el. Birodalmi ambíciókat dédelget a magát az Oasis utódjaként meghatározó Kasabian, míg a Roots eddigi legsötétebb lemezét is a borús 2006-os mindennapok ihlették.

Kasabian: Empire

Várakozások: A leicesteri zenekar 2004-ben jelentette meg cím nélküli debütáló lemezét, és az utóbbi két évben nagy számban megjelenő, sikeres új brit zenekarok egyike lett. A Kasabian érezhetően az Oasis köpönyegéből bújt ki, még ha ez a zenén annyira nem is érződött - annál inkább az interjúkból sugárzó arrogancián és a klasszikus brit munkásosztálybeli attitűdön. Tom Meighan énekhangjából is a péntek este hordószámra vedelt sör hallatszott, no meg a másnapi futballmeccsen rekedtre ordibált torok. A zene viszont inkább a Primal Screamet idézte (vagy legalábbis szerette volna), és a slágeres indie-dance 700 ezer eladott lemezt jelentett a zenekar számára. A Kasabian reményei szerint ez csak a kezdet volt, bár a folytatás szempontjából nem sok jót jelentett, hogy a második lemez megjelenése előtt távozott a dalszerzésben is fontos szerepet játszó gitáros, Chris Karloff.

Eredmény: A zenekar egyértelműen az első vonalba szeretne lépni új albumával, és a tagok jellemzően az Oasis 1994-es debütálása óta megjelent legjobb lemeznek titulálták az Empire-t, amely természetesen jókora túlzás. Megvan rá az esély, hogy a Kasabian ezzel a lemezzel szintet lépjen, és a legnagyobb közönségkedvencek közé kerüljön Angliában, de az Empire-t magán a zenekaron és a már "kiszámíthatóan beszámítható" New Musical Express-en kívül senki sem fogja meghatározó jelentőségű remekműnek tartani. Csak a rend kedvéért jegyezzük meg, az Empire album és az azonos című kislemez fő témája is a háború.

Kiknek ajánlható: A populáris brit indie gitárzenét szerető fiataloknak biztos tetszeni fog, és táncolni is lehet majd rá, de akik "a következő Beatlest" keresik, máshol tegyék.

Olyan, mint: Hol keleties vonósokkal színezett, pszichedelikus stadionrock, hol Primal Scream-lopások, hol klasszikus glam-galoppozások - egyedi, sajátos "Kasabian-hangzás" még mindig nincs.

The Roots: Game Theory

Várakozások: A philadelphiai kollektíva kezdettől fogva tudatta a közönséggel, hogy lényegesen különbek a szokványos hiphop-csapatoknál. Mindezt főként azzal támasztották alá, hogy élő hangszerekkel szolgáltatták az alapot Black Thought és Malik B szövegeléseihez. A hangszeres hiphop főként koncerten ütött nagyot, de legalábbis az 1999-es Things Fall Apart óta megjelent Roots-albumok már megosztották a rajongótábort. Az együttes nemrég átszerződött Jay-Z kiadójához, a Def Jam-hez, és a Game Theory már ott jelent meg.

Eredmény: A Roots vezéregyéniségének is tekintett dobos, Questlove szerint a lemez elég sötéten festi le a mai Amerikát, és ez lesz az együttes eddigi legkomolyabb albuma. Nos, a Roots mindig is távol állt a "bling-bling" életstílust népszerűsítő, aranyláncos, macsó hiphoptól, de talán tényleg most sikerült a legtöbb indulatot, dühöt, paranoiát és félelmet belevinni a zenébe. Talán az sem véletlen, hogy az Atonement című szám egy Radiohead-hangmintára épül. A politikai helyzet mellett egy személyes tragédia is hozzájárul a Game Theory sötét tónusához: az album a tagokhoz közel álló és februárban gyógyíthatatlan betegségben, 31 évesen meghalt producer, J. Dilla emléke előtt is tiszteleg.

Kiknek ajánlható: A mainstream hiphoppal szemben az ötletes zenei megoldásokkal és szinte kizárólag élő hangszerekkel operáló, alternatív rapet kedvelőknek nem véletlenül a Roots a kedvencük.

Olyan, mint: Egy klausztrofóbiás De La Soul, a Public Enemy indulataival súlyosbítva.

Inkei Bence