Öreg és fiatal gyilkosok visszatérése

Számos érdekes lemez jelenik meg a héten, és az előadók közül ketten is gyilkosnak vallják magukat. Az elmúlt évek egyik sikerzenekara, a Killers most hazatér Amerikába, míg a Killer művésznévre hallgató Jerry Lee Lewis egy megdöbbentően erős lemezzel tudatja, hogy még a világon van. Rajta kívül visszatér még a gótikus metál boszorkája, vagyis Amy Lee és az Evanescence, újabb információkat szolgáltat magáról Beck, felsőbb ligába léphet a Decemberists, és újrázhat a Jet.

Beck: The Information

Várakozások: Beck Hansen a már nemzedéki himnuszként emlegetett Loser című slágerrel jelent meg a popszíntéren, és már akkor ellőtte legnagyobb poénját, vagyis hiphop-ritmusokat rakott az akusztikus gitáros, folkos dalok alá. Persze ezen kívül is tudott mit felvonultatni, jobb lemezein a legkülönbözőbb elemekből állított össze valóságos zenei kollázst: folk, country, blues, hiphop, noise rock és még ki tudja, milyen elemek keveredtek ellenállhatatlan és eredeti muzsikává. A pályája csúcsa talán az 1996-os Odelay volt, többek között a Beastie Boysszal is dolgozó producerpárosnak, a Dust Brothersnek köszönhetően. A lemezt azóta is a korszak legkiemelkedőbb albumai közé sorolják, ráadásul a kritikai elismerés mellett 2 millió eladott példány is jelezte a kiadvány sikerét. Innentől kezdve már megoszlanak a vélemények a további karrierjével kapcsolatban. Csendes, többnyire akusztikus hangulatú lemezek váltogatták egymást funkos, táncos, rockosabb albumokkal, melyek közül az utolsó a tavaly tavasszal hosszabb szünet után megjelent Guero volt. A lemezt úgy reklámozták, mint az Odelay-hez való visszatérést, de csak nyomaiban idézte a régi sikeralbumot, és elég változó színvonalú dalok kaptak helyet rajta. A házasságban élő, szcientológus Beck most meglepően gyorsan szállította a folytatást.

Eredmény: A Guero albumra újra előráncigált Dust Brothers helyett most ismét a sztárproducer Nigel Godrich lett Beck legfőbb segítőtársa, de ő sem tudta kikerülni azt, ami a Guero legnagyobb kritikája volt, nevezetesen nem elég egyenletes a színvonal, néhány dalt kihúzhattak volna még az utolsó rendezéskor. Nem azt jelenti, hogy amit hallunk, ne lenne jó, de valahogy egy hatalmas, pszichedelikus masszává áll össze az egész, és egy idő után már óhatatlanul is lankad a hallgató figyelme. Tény, hogy az Odelay-hez hasonlóan újra hangsúlyos szerep jut a hiphop ritmusoknak, és újra itt van a Midnite Vultures szintis funkja is, csak a karakteres dalokból van kevés. Ide sorolható a Think I'm In Love hatvanas éveket idéző, slágeres pszich-popja, a mániákusan pörgős Nausea, a feszes címadó szám, és még akad jó néhány göngyszem, melyekre még jobban oda tudnánk figyelni, ha azt a két-három dalt, amely már nem nyújt semmi többletet, inkább a kislemezek B oldalára tartogatták volna.

Kiknek ajánlható: Akik még mindig a kilencvenes évek sikerlemezeit várják a már 36 éves Becktől, most sem kapják meg, viszont aki egy ötletes, modern és merész poplemezt szeretne hallani, az itt megtalálja.

Olyan, mint: Beck az Beck marad szerencsére ezen a lemezen is, csak most valaki amfetamint csempészett a kávéjába.

The Killers: Sam's Town

Várakozások: Az új hullám és a posztpunk örökségét a mába a legsikeresebben átültető amerikai csapat Las Vegasban alakult 2002-ben, és a Cure, a Duran Duran vagy a New Order hatása hallatszik a zenéjén. A Killerst egy kis londoni kiadó fedezte fel, és így nem véletlen, hogy először az új indie zenekarok iránt nyitottabb brit piacon próbált szerencsét. A 2004 nyarán megjelenő Hot Fuss című lemeznek aztán kellett egy kis idő a befutáshoz, de aztán januárra No. 1. lett Nagy-Britanniában, míg Amerikában azóta dupla platina státust ért el az album (ez kétmillió eladott példányt jelent). A sikert két slágernek köszönhetik a Gyilkosok elsősorban: a Somebody Told Me az utóbbi évek egyik legnagyobb slágere lett, míg a Mr Brightside az amerikai áttörést hozta meg. A Killers is fellépett a Live 8-en, sikerrel koncertezett Európában, egyértelműen a legnagyobb sztárok közé került, és bizakodva jelentette meg második albumát.

Eredmény: A Killers sikerében a slágerek és a kicsit meleg image mellett az is szerepet játszott, hogy a nyolcvanas évek zenei világához nyúlt vissza. A fotogén énekes, Brandon Flowers viszont érezhetően meg akar szabadulni ettől a tehertől, és már előre felkészítette a közönséget arra, hogy az új album a klasszikus amerikai rock elemeire fog majd támaszkodni. Első lépésként az egész zenekar már külsejében is elhatárolódott az új hullámtól: smink helyett szakáll, zakó helyett bőrcuccok, Anglia helyett Amerika, Duran Duran helyett Bruce Springsteen. Ehhez igazodik a zene is: az indie-diszkó slágerek helyett igazi stadionrock a cél, vagyis egyértelműen a U2 örökébe lépve szeretné zászlaja alá gyűjteni a világ ifjúságát, és ennek megfelelően a Killers zenéjében eddig is meglevő grandiózus elemek uralják a lemezt. A Hot Fuss-nál viszont jóval kevesebb a potenciális sláger, és túlzottan átlátszó a szándék: menekülni a posztpunk/új hullám címkétől, helyette sima, modern rockzenekarként újjászületni - ugyanezt tette a Razorlight is, azzal a különbséggel, hogy Johnny Borrelléknek angolként még nehezebb megtölteni az amerikai arénákat. A Killers esetében tehát most előny a származás, ami két éve még hátrány volt, és ne legyen kétségünk, milliók fogynak majd a Sam's Town-ból is. Ennek ellenére Brandon Flowers azon nyilatkozatából, miszerint ez az utóbbi húsz év legjobb lemeze, egy szót sem kell elhinni.

Kiknek ajánlható: Akik a Killers első lemezét az angolszász újhullámos utalások miatt szerették, könnyen lehet, hogy csalódni fognak. Ellenben aki a nyolcvanas évek MOR rádiórockját sírja vissza, most találhat egy örököst.

Olyan mint: Bruce Springsteen nyolcvanas évekbeli korszaka Meat Loaf előadásában.