Ákos felnő, míg Robbie Williams szórakozik

Ahogy közeledünk a decemberhez, egyre több az olyan lemez, amely komolyabb érdeklődésre tarthat számot. Nálunk például Ákos négy év után jelentkezett egy bevallottan felnőtt szólólemezzel, de biztosan sokakat érdekel majd Robbie Williams új lemeze is, melyen újra felszabadultan marháskodhat. Rajtuk kívül még újra felmerül Meat Loaf, szintet lép a My Chemical Romance, poposodik az Ordinary Boys, és tovább hat a szívre John Legend. Lemezajánló.

My Chemical Romance: The Black Parade

Várakozások: A sötét és lelombozó, felszínesen melankolikus, ugyanakkor mégsem teljesen komolytalan tinédzserromantikát és világfájdalmat a Blink-182 féle ezredfordulós pop-punk egyszerű, de hatásos melódiáival ügyesen kombináló My Chemical Romance már első lemezével felhívta magára a lemezvásárlók jelentős hányadát kitevő, feketére festett körmű, piercinges kamaszok figyelmét, a második, az igazi áttörést meghozó 2004-es Three Cheers for Sweet Revenge pedig úgy a tengerentúlon, mint Európában egyenesen az emo sztárjai közé repítette őket. A sikerek ellenére azért megvolt rá az esély, hogy az egykori grafikus, Gerard Way énekes-dalszerző (aki új frizurájával megszólalásig hasonlít a Smashing Pumpkins-vezér Billy Corganra) által vezetett csapat csupán egynyári csodaként marad meg az utókor számára, már csak azért is, mert a bár kétségkívül még mindig rendkívül népszerü, viszont lassan de biztosan elhasználódó és kiüresedő emo-punk stílus ma már kevés izgalommal és újdonsággal tud szolgálni, továbblépni pedig igen nehéz.

Eredmény: Az új anyag viszont vízválasztó, kis túlzással talán paradigmaváltó produkció, nem csak az együttes, hanem az egész stílus jövőjét tekintve is. A Black Parade egy lehetséges kiút a zsákutcából, mert egyrészt egy teljesen MTV kompatibilis, három-négy perces számokat felvonultató emo lemez, ugyanakkor pedig egy gondosan megkomponált és felépített konceptalbum, olyan komoly és tekintélyes előképek nyomvonalán haladva, mint a The Wall(Pink Floyd), a Sgt. Pepper (Beatles), illetve leginkább kihallható A Night at The Opera (Queen). A fentiek mellett egész mélyen belenyúlnak a rocktörténelembe; az emo-rock opera építőkövei közt ott találhatjuk a T. Rexet (Teenagers) és a Doorst is (a Liza Minelli vokáljaival megfűszerezett Mama) és még számtalan hatást, a tempós rock'n'rolltól egészen a mainstream popig.

Kiknek ajánlható: A klasszikus rockzene híveitől a Fall Out Boy rajongókig bárkinek, ami akárhogyan is nézzük, elég széles merítés.

Olyan, mint: Leginkább egy 21. századi, punkkal alaposan beoltott Queen.

The Ordinary Boys: How To Get Everything You Wanted In Ten Easy Steps

Várakozások: Ez a brit együttes futotta be az utóbbi évek egyik legszokatlanabb karrierjét. Az Ordinary Boys ugyanis két éve tűnt fel a Franz Ferdinand és a Libertines sikerei nyomán újraéledt brit gitárszíntéren, mint a Jam és a Clash önjelölt utódai. A brightoni Hétköznapi Fiúk szövegeiből sütött, hogy ők szeretnének az a generációs szócső lenni, amely a kisvárosi brit fiatalok érzéseit tolmácsolja híven, ám mások könnyedén beelőzték őket, mert az Ordinary Boys túlzottan példaképei örökségére támaszkodott, és ez még a bemutatkozó lemeznél elnézhető, ám a második album még egyértelműbben nyúlja az elődöket (melyek kiegészültek a Madnesszel és a Specialsszel). Nem is lett átütő siker egészen addig, amíg az énekes, Sam Preston el nem ment a hírességeket összezáról Celebrity Big Brother című tévéshow-ba, és hirtelen minden megváltozott: az Ordinary Boys külvárosi, másodvonalbeli zenekarból egy csapásra sztár lett, a Boys Will Be Boys című kislemez pedig újra kiadva idén februárban már a brit lista 3. helyéig jutott. Preston aztán augusztusban feleségül vette azt a Chantelle Houghtont, aki megnyerte a valóságshow-t.

Eredmény: Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy az Ordinary Boys mindent ki akar sajtolni a hirtelen jött népszerűségből, főként Preston celebrity státuszából, így a lemez fő témája is a hírnév és a vele járó előnyök és hátrányok. Kár, hogy hasonló témában tavasszal már megjelent egy lemez a Streets jóvoltából, bár ez még önmagában nem is lenne baj. Az Ordinary Boys viszont ezen a lemezén teljesen egyértelműen irányt váltott, és a lehető legpopulárisabb hangzást célozta meg: a korábbi punk és ska letompított, szintikkel felpuhított változata egyértelműen sejtetni engedi, hogy a zenekar önként veszni hagyja a "munkásosztály hősei" státuszt, és bevallottan az olcsó népszerűségre tör. Másik oldalról viszont el kell ismerni, hogy tudnak emlékezetes kórusokat és slágereket írni, és különben is, mióta feltétele a sikernek az eredetiség a popzenében?

Kiknek ajánlható: Az együttes korábbi, keménymagos rajongói enyhén szólva nincsenek elragadtatva az új stílustól, kérdés, hogy a sikeres és populáris gitárzenekarokkal zsúfolt brit poppiacon mennyire van igény egy újabb identitásproblémás, ex-indie zenekarra.

Olyan, mint: Egy áramvonalasított, korszerű britpop-emlékzenekar.

John Legend: Once Again

Várakozások: A 2004-es, Grammy-díjas bemutatkozó albumával egy csapásra népszerűvé váló John Stephens, előadói nevén John Legend az amerikai R&B színtér egyik legújabb csillaga. A több mint 3 millió példányban elkelt Get Lifted sikerében Legend előadói stílusa mellett benne volt a rapper-producer Kanye West keze is, és ő azóta is tartja a munkakapcsolatot patronáltjával. A klasszikus zongorista-képzettségű, 28 éves énekes-dalszerzőre elsősorban a klasszikus soul és a gospel voltak hatással, de nem mozog idegenül a hiphop világában sem, így például Kanye West mellett dolgozott a Black Eyed Peasszel is.

Eredmény: Az énekes most is maradt a hagyományos, hangszeres soulnál, és a hatvanas-hetvenes évek műfajbeli nagyjait (elsősorban Stevie Wondert vagy Percy Sledge-t) idéző, érzelmes hangvételnél és sérült lélekre valló dalszövegeknél. A szívhezszóló ének mellett nagyszerű session zenészek is részt vesznek a lemezen, és persze ott van Kanye West vagy will.i.am (Black Eyed Peas) is. John Legend túl sokat nem kockáztat, marad a jól bevált receptnél, vagyis könnyedén ülteti át a jelenbe az őt ért hatásokat.

Kiknek ajánlható: Bár ezt a fajta érzelmes, klasszikus soult általában a hölgyeknek szokás ajánlani, a jobbára hagyományos hangszerelésű, dallamos zenével azok is megpróbálkozhatnak, akik pont ezeket a jellemzőket hiányolják a mai fekete zenéből.

Olyan, mint: Hagyományosan soulos dalformára épülő, kellemes, 21. századi fekete popzene.

Inkei Bence - Sz. Sz. Csaba