A Lassúkezű és a régi jó haver

Régi barátjával, az ismert gitáros JJ Cale-lel közösen jelentet meg új albumot Eric Clapton, a már megszokott blues-rock stílusban. Egyaránt második lemezével jelentkezik a legszomorúbb énekes-dalszerző (Damien Rice), az ártalmatlan papás-mamást játszó, Magic Numbers és a lehetetlen hangú folktündér, Joanna Newsom. Lemezajánlónkban szerepelnek továbbá a McFly és a Long Blondes albumai is.

Joanna Newsom - The Ys

Várakozások: A hatvanas évek vége óta nem volt olyan népszerű a folk, mint az utóbbi néhány évben , ez pedig elsősorban talán Devendra Banhart feltűnésének köszönhető. A fiatal, bozontos folk-trubadúr 2004-es keltezésű, első igazi sikerlemeze (ami valójában kettő) nyitotta meg az utat a "New Weird America", az új, amerikai folk-mozgalom előadói és zenekarai előtt, melyek jelentős hányada egyébként a Banhart által még ugyanabban az évben összeállított, színtérösszegző Golden Apples of the Sun című válogatáslemezen is szerepelt. Ebből az alomból persze kevesen értek el átütő sikereket a későbbiekben, de a mozgalom mégsem maradt meg kizárólag underground szenzációnak; ez pedig többek között Joanna Newsom érdeme is. Különleges atmoszférájú, javarészt egy szem hárfára hangszerelt dalaival és leginkább egy tíz év körüli - vélhetően egy egészen másik univerzumban született - kislányt idéző hangjával már két évvel ezelőtti bemutatkozó lemezére (The Milk Eyed Mender) is olyan zenei világot varázsolt (utóbbi szó mellesleg, tekintve Newsom kisasszony erdei-tündér imidzsét, külön kihangsúlyozandó), hogy személyében sokan már egy új, Kate Bush vagy épp Björk kaliberű "alternatív dívát" üdvözöltek.

Eredmény: Noha Newsom az Ys-en sem fordít teljesen hátat a folknak, azért az idei már nem egy egyszerű "énekes-dalszerző" lemez. Már csak azért sem, mert a főként a Beach Boys-os Brian Wilson alkotótársaként híressé vált komponista, Van Dyke Parks jóvoltából nagyzenekari kíséretet kapott dalok közül a legrövidebb is több mint hét perc hosszúságú, így a Milk Eyed Mender-re jellemző finom és gyermeki intimitás már kevéssé érvényesül. Cserébe viszont a Steve Albini és Jim O'Rourke segédletével felvett Ys, a profibb megszólalás mellett sokkal egyénibb, karakteresebb és komolyabb produkció. Ugyan jellegzetes hajlításai és dallamai továbbra is uralják a lemezt, Newsom énekhangja is sokat változott, kevésbé kislányos - ilyenformán pedig nem is tűnik annyira mesterkéltnek -, és talán könnyebben befogadható, a végig vezető hárfafutamok mögé be-be kúszó, ízléssel vezényelt szimfonikusok pedig cseppet sem teszik giccsessé, vagy bombasztikusan filmzeneszerűvé az összképet, hanem épp ellenkezőleg, csak jobban kihangsúlyozzák a dalokban rejlő földöntúli szépséget és mágiát.

Kiknek ajánlható: Azoknak, akik kedvelik az egyéni hangú és stílusú énekes-dalszerző hölgyeket.

Olyan mint: Kate Bush legméltóbb örököse. Csak épp hárfával és nem zongorával.

The Long Blondes: Someone To Drive You Home

Várakozások: A Long Blondes az egyik tradicionális brit iparvárosból, Sheffieldből jött, akárcsak korábban a Human League, a Pulp és persze az idei év egyik nagy nyertese, az Arctic Monkeys. Utóbbi zenekarhoz hasonlóan a Long Blondes is indie gitárpopban utazik, ám a Majmoknál intelligensebb és kifinomultabb zenei világgal. Első kislemezeik már tavaly komoly várakozást támasztottak a zenekarral szemben, amely a következőképpen mutatja be magát: "Nem hallgatunk Beatlest, Rolling Stonest, Jimi Hendrixet, Doorst és Bob Dylant sem." A zenekar hamar országos szinten is ismertté vált, és a rengeteg új brit gitárzenekar közül azon kevesek közé tartozik, amelynek a bemutatkozó lemezére kimondottan kíváncsiak a kritikusok.

Eredmény: A legtöbb korai kislemez feltűnik az albumon is, de az eddig ismeretlen számok sem okoznak csalódást. A három csajt is felvonultató együttes énekesnője, Kate Jackson - aki még jóval a lemez megjelenése előtt kisebbfajta celebrity lett Angliában - sokat merít a punk és az új hullám hősnőitől, a pengeéles gitárok és a posztpunkot idéző körítés pedig abba, a Franz Ferdinand fémjelezte "art rock" vonulatba sorolja a zenekart, mely idén nem sok újat tett már hozzá a rockzenéhez. Ez viszont nem a Long Blondes-ra nézve kritika, hiszen a dalok mind zeneileg, mind szövegeikben szellemesek (Jackson sajátos nézőpontban beszél a fiú-lány kapcsolatról), és sokszor a hatvanas éveket idéző dallamossággal ragadnak bele hamar az emlékezetünkbe.

Kiknek ajánlható: A brit popzene szofisztikáltabb (Franz Ferdinand, Futureheads, stb.) vonalát kedvelőknek.

Olyan, mint: A Blondie és a Pretenders 21. századi keveréke.

Inkei Bence - Sz. Sz. Csaba